Ráday Gedeon

Ráday Gedeon: Egy vén emberről

Nagy történeteket éneklek s olly öreg embert,
A ki kilenczvenszer ért már aratást. Nosza készíts
Calliope laurust, készíts koszorúkat eszemnek,
Mert ha borostyánt most nem fog érdemleni munkám,
Énekeket ezután elmém nem fog soha szűlni.

Írjon más borról, írjon más a szerelemről,
Nékiek engedem én a bornak s a szerelemnek
Nyájas énekeit: énnékem énekem a vén.
Harczokat írjon más s feldúlt várak pora hamvát
S örökösítse nevét ily szörnyű versei által.
Hallgatok illyekről: lesz nékem énekem a vén.

Oh! Hírnév, hass el a legkésőbbi időkre,
Hass el, hadd vegyenek jó példát mások is ebből.
Halljátok meg, idők, értsétek meg, maradékok:
Ezt a nagy hírű férfit anya szülte világra,
Élt, megházasodott, lett számos gyermeke, megholt.

Már híres munkám végzém. Tapsoljatok, a kik
Tűkörként veszitek magatoknak érdemes éltét;
Rólatok is, ha élni fogok, ily verseket írok.

Mese Gellertet követve.

Ráday Gedeon: Dieneshez

Hogy vagyon az, Dienes? hogy te, noha versbeli munkád
Mindég ráfeküvő gonddal szoktad kifaragni,
S többire válogatott szók is tündöklenek annak
Majd minden sorain, mint annyi meg annyi rubintok;
S a mit főbbképen versed mívébe’ csudálnak,
Oly mesterképen rakod a szót öszve te szépen,
Hogy minden versvég közepével hangba’ megeggyez:
Hát hogy van mégis, hogy bennek nincs elevenség?
Megfelelek s adom egyszersmind ez utánra tanácsúl,
Hogy soha verseidet te nagyon ki ne vedd erejekbűl
Sok piperézéssel. Hígyed, valaki maga versét
Kelletinél fellyebb szereti czifrázni: az úgy jár,
Mint amaz, orczáit vakoló dámácska, ki mentűl
Több pirosítóval keni képét, annyival ocsmányb;
Vagy mikoron valamely kerekét lekötöd szekerednek:
Nem forog az, csak csúsz, s a többi se jár szabadossan:
Szint’ úgy, a mely vers megmért lábokra van oszva,
Ha közepét s végét rhythmus nyűgébe szorítod:
Kötve van ott az eszed, s miket írj: két szócska parancsol,
Istenem! e mételyt hárítsd el a magyaroktól.

Ráday Gedeon: Kérés

Jó voltod, Isten! fellyebb ér,
Mint a felhők járása,
Segítni kész vagy, a ki kér
S nincs irgalmadnak mássa.
Uram! kőváram, kősziklám,
Értsd meg kérésem, hallgass rám
És add meg, a mit kérek.

Nagy gazdagság nem szédít el,
Világ kincsét nem kérem.
Adj annyit, mint a mennyi kell
És azzal én be érem.
Adj bölcs elmét s azt el ne vedd,
Hogy téged s a te küldötted’
S magam megesmerhessem.

Nem kérem nagy tiszteletem,
Bár vágyjon sok szív arra,
Ha megmarad jó hírnevem:
Nem les szemem amarra.
Előttem legfőbb becsület,
Ha véghez vittem tisztemet,
És ha a jók szeretnek.

Nem kérek hosszú életet,
Csak engedj szódhoz hívet;
Jó sorsban adj elégedett,
Bal sorsban bízó szívet.
Im! markodban van életem,
Irgalmad adjad, Istenem!
Még itt e testben érnem.

Ráday Gedeon: Horatius IX. ódája a harmadik könyvből

HORATIUS
Míg kedvedbe Horatius
Bent volt, s új szeretőd karjai nem fogák
Csüggően nyakadat körűl,
Hozzám nem teheté semmi király magát.

LYDIA
Míg csak Lydia volt tüzed
S nem hágott neki még eleiben Chloe:
Akkor Lydia nagy neve
Oly hírű vala majd, mint amaz Ília.

HORATIUS
Most már a citerát verő
És kótákba tudós szép Chloe lánca tart:
Éljen csak Chloe; kész lészek
Éltéért örömest vérem is ontani.

LYDIA
Én szintúgy, s Calais velem
Köz lánggal lobogunk a szerelem tüzén:
S éljen csak Calais, bizony
Kész érette fejem dupla halálra is.

HORATIUS
Kérdlek: hát ha mi, Lydia,
Még volnánk valahogy öszveszerezhetők?
S felhagyván Chloén: újra te
Birnád gerjedező tiszta szerelmemet?

LYDIA
Ollyan szép Calais noha
Mint a csillagi fény! te lebegős eszű
S habnál is haragosb: Veled
Kivánnék csakugyan élni is, halni is.

Ráday Gedeon: Anakreon XL. óda

A rózsák közt Cupido
Egy elrejtett méhecskét
Nem láta s a’ megcsipé.

Sebet kapott kezével
Repűl, kereng, mint őrült,
S nem szűnő jajjolással
Anyjához fut zokogva:

Jaj, meghalok, anyókám,
Lelkem tüstént kifújom,
Nézd, nézd, miként megkínzott
Egy kisded szárnyas sárkány,
Híják a gazdák méhnek.

Mond anyja: Hogyha néked
Csak egy kis méh fullánkja
llly érző kínt okozhat:
Hát, jó vadász, mikor te
A szíven lősz keresztűl,
Mint fájhat az, gondold el.

Ráday Gedeon: A mezei prücsök

Nyáron által egy prücsköcske
Énekelt megszűnés nélkül;
A mord tél belép azonban,
Hát nincs semmi takarmánya
A szegény kis muzsikásnak,
Mellyel télben tengődhetne.
Mit csináljon? Ő koldulni
Szégyenl menni; de meghalni
Sem akarna nyomorúltan.
Gondolkodik. Elmegy végre
A hangyához kölcsönkérni
S esküvéssel megigéri,
Hogy megadja jövő nyáron
A kölcsönt interessével.
Hogy a hangya kölcsönadjon,
Az őnéki nem szokása,
Mely hibái közt legkisebb.
Mondja hát rémítő szóval
A szegény kölcsönkérőnek:

Mit csináltál te a nyáron,
Mikor én élést gyűjtöttem
S még az éjt is nappá tettem?

Felel amaz félénk hanggal:
Én megvallom szégyenemre,
Éjjel-nappal énekeltem.

“Éjjel-nappal énekeltél?
Most hát, kérlek, nosza, táncolj!…”

La Fontaine után

Ráday Gedeon: A róka és a holló

Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot,
Amellyel egy nagy fára száll.
Felettebb éhes volt, s folyt szájából a nyál,
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott
A szerencse – vagy szerencsétlenség.
Ha éh volt a holló, ez is az volt ám még!
Hogy szárnya nincs, csak azt bánta,
Mert éh gyomrának szánta
Mindjárt a sajtocskát, mihelyt a fához ért.
Hogy azt azért gyomrába csalja bé, minden fortélyt meghány
S ily szókra fakad végre ki:
E szép madárhoz képest a páva mi?
S mi a legfestettb publikány?
Ám tartsa szépnek más a zöldet, sárgát, kéket;
Ám légyen szép a pontzjon s karmazsin:
Csak paraszt-ízlésűk becsűlik a festéket,
Az én szemem előtt legszebb a hollószín.
Én a hízelkedést nem szoktam: Fénix volnál,
Ha még emellett szépen szólnál. –
Itt a bolond madár akarta
Mutatni gyöngyszavát; de kicsúszék a sajt,
S azt csakhamar a róka felkaparta.
Az elbámúlt holló nézi s nagyot sohajt.
De nem gondolt azzal a róka, hogy sohajtott,
Sőt ilyen csúfot űz: Tudd meg azt, jó madár!
Hogy a hízelkedés ily jutalommal jár.
Úgy-e, hogy csak megért e leckém egy kis sajtot?

*

Az emberek között is be sok van ily csalóka
Szót színlő róka!

Ráday Gedeon: Mátyás királynak három restjei

Helyes mondás: a rest csak földnek terhe, –
Szép példát ád erről egy hajdani rege.
Mátyás király, mint tréfán kapdosó,
Mulatságból hizlalt egy házban három restet.
Egykor a ház történetből kigyúl.
“Jaj, ég a ház!” sikolt az egyik rest.
Felel a másika: “Kihordat a király, –
Ha kellünk nékie!” – A harmadik haraggal:
“Hogy nem restelt a szátok szólni!” –
Mint ment ki a dolog? – A három rest ott égett.

*

Oh be sok van még most is ilyen rest,
Ki aztat várja csak feltátott szájjal,
Hogy sült galamb repüljön abba bé.

Ráday Gedeon: A tormába esett féreg

Egy tormához szokott féregnek a tormája
Utolsó fogytán volt.
Azt látván egy szomszéd, de mással élő féreg,
Ki akkor éppen egy diót marcongatott,
Megkínálá, hogy abból enne.

Nem én! nem én! felel amaz
Bosszankodó haraggal;
Nékem nem kell a te diód,
Az Isten mentsen meg,
Én inkább meghalok, de mégsem rágok mást
Tormán kívül.
E szók után indult mindjárt tormát keresni
S mindaddig csúszott-mászott,
Míg végre újobban tormára kaphatott.
Akkor nagyot sóhajt s így szól:
Csak nincs több illyen jó gyökér!
Innen szoktuk azt már köz-szóba mondani:
Szint ollyan, mint a torma-féreg.

*

Ez a lecke néktek szól, kik mindenkor csak a régi
Ó szokást dicséritek s minden jobbnak ellenségi
Vagytok, mert a balítélet bennetek megrögzött már;
S a kakukkal azt tartjátok, ti vagytok legszebb madár.
Sokszor látjátok, mi jobb, sőt sokszor helyben hagyjátok
Azt a jobbat, de mivel nem követte nagyapátok,
Így szóltok: ez élet módja még apámról szállott rám,
S mi bajom volt? de miért is lennék bölcsebb, mint apám?

Nem versengek: sokban illik az igaz hív maradéknak
Nagy atyjoknak nyomdokát el nem hagyni s szent szándéknak
Tartom, ha azt csak a jóba’ s nem a rosszba követik;
De ha ők megátalkodva, ami jobb, azt megvetik:
Már e szemszúró makacsság s már nem dicsérni való,
Mert a rossz mindég csak rossz lesz, úgy a jó is mindég jó.