Ráday Gedeon: Horatius IX. ódája a harmadik könyvből

HORATIUS
Míg kedvedbe Horatius
Bent volt, s új szeretőd karjai nem fogák
Csüggően nyakadat körűl,
Hozzám nem teheté semmi király magát.

LYDIA
Míg csak Lydia volt tüzed
S nem hágott neki még eleiben Chloe:
Akkor Lydia nagy neve
Oly hírű vala majd, mint amaz Ília.

HORATIUS
Most már a citerát verő
És kótákba tudós szép Chloe lánca tart:
Éljen csak Chloe; kész lészek
Éltéért örömest vérem is ontani.

LYDIA
Én szintúgy, s Calais velem
Köz lánggal lobogunk a szerelem tüzén:
S éljen csak Calais, bizony
Kész érette fejem dupla halálra is.

HORATIUS
Kérdlek: hát ha mi, Lydia,
Még volnánk valahogy öszveszerezhetők?
S felhagyván Chloén: újra te
Birnád gerjedező tiszta szerelmemet?

LYDIA
Ollyan szép Calais noha
Mint a csillagi fény! te lebegős eszű
S habnál is haragosb: Veled
Kivánnék csakugyan élni is, halni is.

Ráday Gedeon: Anakreon XL. óda

A rózsák közt Cupido
Egy elrejtett méhecskét
Nem láta s a’ megcsipé.

Sebet kapott kezével
Repűl, kereng, mint őrült,
S nem szűnő jajjolással
Anyjához fut zokogva:

Jaj, meghalok, anyókám,
Lelkem tüstént kifújom,
Nézd, nézd, miként megkínzott
Egy kisded szárnyas sárkány,
Híják a gazdák méhnek.

Mond anyja: Hogyha néked
Csak egy kis méh fullánkja
llly érző kínt okozhat:
Hát, jó vadász, mikor te
A szíven lősz keresztűl,
Mint fájhat az, gondold el.

Ráday Gedeon: A mezei prücsök

Nyáron által egy prücsköcske
Énekelt megszűnés nélkül;
A mord tél belép azonban,
Hát nincs semmi takarmánya
A szegény kis muzsikásnak,
Mellyel télben tengődhetne.
Mit csináljon? Ő koldulni
Szégyenl menni; de meghalni
Sem akarna nyomorúltan.
Gondolkodik. Elmegy végre
A hangyához kölcsönkérni
S esküvéssel megigéri,
Hogy megadja jövő nyáron
A kölcsönt interessével.
Hogy a hangya kölcsönadjon,
Az őnéki nem szokása,
Mely hibái közt legkisebb.
Mondja hát rémítő szóval
A szegény kölcsönkérőnek:

Mit csináltál te a nyáron,
Mikor én élést gyűjtöttem
S még az éjt is nappá tettem?

Felel amaz félénk hanggal:
Én megvallom szégyenemre,
Éjjel-nappal énekeltem.

“Éjjel-nappal énekeltél?
Most hát, kérlek, nosza, táncolj!…”

La Fontaine után

Ráday Gedeon: A róka és a holló

Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot,
Amellyel egy nagy fára száll.
Felettebb éhes volt, s folyt szájából a nyál,
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott
A szerencse – vagy szerencsétlenség.
Ha éh volt a holló, ez is az volt ám még!
Hogy szárnya nincs, csak azt bánta,
Mert éh gyomrának szánta
Mindjárt a sajtocskát, mihelyt a fához ért.
Hogy azt azért gyomrába csalja bé, minden fortélyt meghány
S ily szókra fakad végre ki:
E szép madárhoz képest a páva mi?
S mi a legfestettb publikány?
Ám tartsa szépnek más a zöldet, sárgát, kéket;
Ám légyen szép a pontzjon s karmazsin:
Csak paraszt-ízlésűk becsűlik a festéket,
Az én szemem előtt legszebb a hollószín.
Én a hízelkedést nem szoktam: Fénix volnál,
Ha még emellett szépen szólnál. –
Itt a bolond madár akarta
Mutatni gyöngyszavát; de kicsúszék a sajt,
S azt csakhamar a róka felkaparta.
Az elbámúlt holló nézi s nagyot sohajt.
De nem gondolt azzal a róka, hogy sohajtott,
Sőt ilyen csúfot űz: Tudd meg azt, jó madár!
Hogy a hízelkedés ily jutalommal jár.
Úgy-e, hogy csak megért e leckém egy kis sajtot?

*

Az emberek között is be sok van ily csalóka
Szót színlő róka!

Ráday Gedeon: Mátyás királynak három restjei

Helyes mondás: a rest csak földnek terhe, –
Szép példát ád erről egy hajdani rege.
Mátyás király, mint tréfán kapdosó,
Mulatságból hizlalt egy házban három restet.
Egykor a ház történetből kigyúl.
“Jaj, ég a ház!” sikolt az egyik rest.
Felel a másika: “Kihordat a király, –
Ha kellünk nékie!” – A harmadik haraggal:
“Hogy nem restelt a szátok szólni!” –
Mint ment ki a dolog? – A három rest ott égett.

*

Oh be sok van még most is ilyen rest,
Ki aztat várja csak feltátott szájjal,
Hogy sült galamb repüljön abba bé.

Ráday Gedeon: A tormába esett féreg

Egy tormához szokott féregnek a tormája
Utolsó fogytán volt.
Azt látván egy szomszéd, de mással élő féreg,
Ki akkor éppen egy diót marcongatott,
Megkínálá, hogy abból enne.

Nem én! nem én! felel amaz
Bosszankodó haraggal;
Nékem nem kell a te diód,
Az Isten mentsen meg,
Én inkább meghalok, de mégsem rágok mást
Tormán kívül.
E szók után indult mindjárt tormát keresni
S mindaddig csúszott-mászott,
Míg végre újobban tormára kaphatott.
Akkor nagyot sóhajt s így szól:
Csak nincs több illyen jó gyökér!
Innen szoktuk azt már köz-szóba mondani:
Szint ollyan, mint a torma-féreg.

*

Ez a lecke néktek szól, kik mindenkor csak a régi
Ó szokást dicséritek s minden jobbnak ellenségi
Vagytok, mert a balítélet bennetek megrögzött már;
S a kakukkal azt tartjátok, ti vagytok legszebb madár.
Sokszor látjátok, mi jobb, sőt sokszor helyben hagyjátok
Azt a jobbat, de mivel nem követte nagyapátok,
Így szóltok: ez élet módja még apámról szállott rám,
S mi bajom volt? de miért is lennék bölcsebb, mint apám?

Nem versengek: sokban illik az igaz hív maradéknak
Nagy atyjoknak nyomdokát el nem hagyni s szent szándéknak
Tartom, ha azt csak a jóba’ s nem a rosszba követik;
De ha ők megátalkodva, ami jobb, azt megvetik:
Már e szemszúró makacsság s már nem dicsérni való,
Mert a rossz mindég csak rossz lesz, úgy a jó is mindég jó.

Ráday Gedeon: A békáról

Egy szép kövér ökröt látván a béka:
Be szép ökör! mondá nénjeinek,
Be szívemből szeretnék ily nagy lenni!
E szók után kezdé magát felfújni,
S a mint feszűlt hólyagzó bőre:
Nőtt-é nagyot? kevélyen kérdezé.
Mondják, hogy: nem. “Hát most?” – Még most sem.
“Most nézzetek meg jól!” – Csak béka vagy még most is,
S tanácslanánk, hogy el ne rontsd magad’.
De nem adván hitelt a büszke béka,
Addig fújta magát, míg megfakadt,
S a mint pukkant, kiomla béle.

*

Igy jár, a ki sorsán felyűl héjáz.
Most már sok gróf merő herczegi pompát űz,
S minden kis úr komornyikokra vágy,
A burgerség pedig úgy él, mint egy fő-ember.
Még a paraszt menyecskék is most már
Módin kapók. – Nem tarthat ez soká;
Oh, be szentűl mondták a régiek:
Addig nyujtózz, a meddig lepled ér!

La Fontainet szabadon követve.

Ráday Gedeon: Víz, szél, becsűlet

Még gyermek létemben hallám e szép mesét:
Egykor a víz s a szél s a becsűlet
Bujókást kezdtek játszani.

Elsőben is elbújt a víz,
De csakhamar reá akadtanak
A mélyebb völgyek közt.

Elbújt osztán a szél,
De őtet sem kellett igen soká keresni,
Mert meglelék a hegytetők ormán.

Már a bújás sora volt a becsűleten;
De ő elébb
Ily szókkal szólítá játékos társait:
Halljátok meg, ha egyszer én elbújok,
Engem senki többé sehol fel nem talál.

Ebből foly ily tanúság:
Legféltőbb kincs a becsűlet,
Ha egyszer azt elveszted,
Mindent elvesztettél.