Ráskai Ferenc: Kis versek

I.

Imádkozó hivő tömeg közt
Némán álltam, én, a pogány…
A többinek az ájtatosság
Fénylett arcán, homlokán.

A bánat ült szivemre lassan,
A régi gyötrő bánatom:
Miért nem tudok hinni én is,
Miért nem imádkozhatom?

Miért kisért hivésem nyomán
Az örök árnyék: – kétkedés?
Amit megirtak igaz bölcsek,
Az ép nekem, mért, mért kevés?

II.

Ne higyjetek, hogy a lepke
A világnak csapodárja,
Amért egy nap száz virágszál
Édes kelyhét sorra járja.

Ne higyjétek, hogy a lepke
Szürcsölgette ott a mézet…
A kis lepke kutatni járt
A kelyhekbe csak – benézett.

Csak benézett, hátha végre
Az igazit megtalálja…
S hiába jár gyakran estig,
Pedig az est már – halála.

Ráskai Ferenc: Carpe diem!

Taposs le mindent telhetetlen talppal,
Csak törj előre — önmagadnak!
Mindenki ördög; nincs ott fent se angyal.
Te se légy jó, mert szétszaggatnak.
Mért vinne felfelé az ut?
Nem rossz a rossz, nem rut a rut.
Lakj bár együtt undok varangygyal.

Jól megjegyezd: Kit izzó érzelemmel
A sírodig szivedbe zárnál,
Még istenként imádnod épen nem kell!
…és többre vágyj a holdfalásnál!!
Üres jelkép a rózsaág,
És semmisem paráznaság!
A tisztesség sallang a lánynál…

Így ront a gúny rám… és megfekszik mellem
A czimboráló éji árnyak.
Mikor lesz vége – sivitnak mellettem –
A balga önnönáltatásnak?
Az álmodó még mindig elbukott;
Az élet úgy szép, hogyha nem nyugodt.
Álom?! Bohóság! Élj a mának!

Ráskai Ferenc: A kődobálók

Lelkem kertjének ajtaját
Örökké zárva tartom…
Virágjaim nem látja más,
Csupán a hajnalhasadás
S a csillagfényes alkony.

Őrzőjéül köröskörül
Szögsodronnyal kivertem
Féltett kertemnek kőfalát,
Hogy csinytevő ne mássza át.
— Így védem én a kertem.

Még sincsen benne virulás…
Hajolt, tört sok virágja…
Amint az álmok éje jő,
Odaoson sok csinytevő
S köveit átdobálja.

Ráskai Ferenc: Vasuti történet

Csöpp állomás, kis kert előtte,
A kertben lány… a haja szőke,
S kicsiny kezével bájjal fog át
Sok nagyfejű, szálas friss ibolyát.

Ahogy szeme szemembe villant,
Sziven csókol az ibolya-illat
És mintha súgnák esdő, halk szavak:
Ó szállj le már!… Maradj!… De vártalak!

Egy fütty… szemünk még összevillan…
És nincs tovább… csak álmaimban
Szövök még olykor rólad szép mesét
Te illatcsókot küldő szőkeség.

Ráskai Ferenc: November

Mikor virágra sehol se lelek:
A bús november az én hónapom.
Köd… összegombolt, fázó emberek,
Kevés sugár és hosszas éjjelek.

Hidegje, ködje végzetként kisér…
E bús hónapban születtem meg én…
Tavasszal, nyáron senki meg nem ért,
S magam se égek akkor senkiért.

De, mikor annyi fázva megremeg,
Felujjong szívem: — itt a hónapom!
Húzódnak hozzám fázó emberek,
És én kitárom nékik lelkemet.

Ráskai Ferenc: Megnyugvás

Maradj velem te csöndes szürkeség,
Te vágytalan, szelíd, nyugodt magány,
A vérem is nyugodt, nem lázong, nem ég,
Mig csüngök némán hangod dallamán.
Maradj velem
Hát szüntelen…
Dúdolva tompán egyhangú dalod,
A lelkem is végkép elaltatod.

Ne félj, ha örök társamul szegődsz,
Hogy elhagylak majdan hűtlenül…
Lelkem már nem feszíti büszke gőz,
Mindinkább bágyad, mindinkább lehűl
Maradj velem
Hát csöndesen
És az ellobbant vágyak mozdonyát
Bágyaszd el, hütsed le tovább, tovább…

Igaz, úgy hittem, hogy e szürkeség
Pályámon egy kis állomás csupán,
Honnét majd, új erőre kapva még,
Kiszáguldhatok uj célok után,
S a láthatár
Csak arra vár,
Hogy elérjem, hogy legyen az enyém, —
Miért tagadnám: ezt, ezt hittem én.

E hit elszállott… s most nem áltatok
Senkit, senkit… de önmagamat sem!…
Igaz, kissé bús, hogy minden vágy halott,
S az álmokban sincs többé már hitem
Ilyen nagyon
Fiatalon —
De igy se rossz élni, sőt kincset ér,
Ha van hozzája csöndes, szürke vér.

Hozzád hasonló, vágytalan magány,
Kihez, im, esdek, hogy maradj velem,
Hadd csüngjek hangod szelíd dallamán,
Ha már a lelkem vágyni képtelen —
Maradj velem
Hát csöndesen
És az ellobbant vágyak mozdonyát
Bágyaszd el, hűtsed le tovább, tovább…

Ráskai Ferenc: Titokzatos

Titokzatos, csodás tengerfenékre
Gyakorta vitt a gyermekképzelet…
Búvárnak lenni – igy gondoltam egykor –
Mesékbe illő boldogság lehet.

Mélységbe szállani, le a fövényre,
Hol tompán zúg a hullám-áradat,
Ahol az ágbogas polip-kar alján
Korallok testén – fájdalom fakad.

Vágyam elhalt – mint annyi – észrevétlen…
De most nagyobb, uj erőre kapott,
Hogy a bánat borongó fátyolában
Látlak, hogy nincsen vig, csak gyásznapod.

Hogy nincs vigaszszóm szived sebére,
Mert nem tudom, hogy mi ütötte rajt…
A gyermekévek vágya, im, fölébredt,
S ismerni bánatod, szivedbe bajt.