Reményik Sándor: Katonaköpenyeg

Ütött-kopott, ködszürke gallér:
Zsákmányolt hadiköpenyeg,
Alatta édes béke-ritmus:
Tízéves kisleány piheg.

A köpenyt néha fülig húzza,
Alatta kuncogva kacag,
S tovább morzsolja egérfoggal
A napraforgó-magokat.

Hűs szél leng át a kis verandán,
Üvegfalán is áthatol,
A köpeny első két gazdája
Sóhajtott mostan valahol.

Az olasz, aki elvesztette,
Mikor a fűbe harapott,
S a magyar, aki hazahozta:
A nagybácsi, a rég halott.

Egyszerre sóhajtottak ketten
Nagyot, mélyet és boldogat,
Fehér kézzel megsímogatták
A barna kislány-karokat.

Termetükre hiába illett
A zordon kényszer-köpenyeg:
Meg volt írva, alatta egykor
Az Idill édesen piheg.

1930. augusztus 31., Jékely Mártának

Reményik Sándor: Hála

Szívfájdító tavasz.
És olyan jó.
És olyan jó.
És mégis olyan jó.
Most alkonyul.
A fák
Fínom kis seprő-ágaikkal
Csodás színekbe mártva állanak
Nagy-mozdulatlanul.
Rügy ring az ágon,
Ütemre ring,
Hintáz az ág vele,
Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.
Az alkonyatnak
Felváltva dalolnak

A rádió
S az erdőben egy feketerigó,
S nem vesznek össze,
Összezsonganak.
Tavasz, szívfájdító.
És olyan jó,
És olyan jó,
És mégis olyan jó.
Mert látó lettem újra.
Mert halló lettem újra.
Mert, bár halottaimat hantolom:
Húsvét felé megyek.
Húsvét felé megyek.
Mint zengő szél az ágon a rügyet:
A hála emeli,
Felemeli duzzadó szívemet.
Ha pattan
Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon:
Talán elárad az egész világon.

Budapest, Hűvösvölgy, 1933. március, Dr. Nyirő Gyulának

Reményik Sándor: Emberek

Várad – vasárnap – korzózó tömeg.
Fecsegő tarka nép… idegenek.

Nehéz, fertőzött, fülledt levegő:
Mit varázsoljak én ebből elő?

Mintha egy láthatatlan vak erő,
Sorsokat össze-vissza keverő,

Maga előtt sok buta bábot tolna…
És nincs egy arc, amelyen lélek volna.

S ki szembejő velem, az idegen
Talán engem néz ilyen hidegen.

S kérdezheti: én mit keresek itt,
Hova hurcolom sorsom terheit?

Mért teszem azt, amit nem akarok
Fecsegés helyett mért nem hallgatok?

Mért futok űzve, hajszolva, sután,
Reménytelenül, – gyógyulás után?

És mért keresem most e versen át,
És mindíg, minden hamis hangon át
Az életem igazi dallamát?

Nagyvárad, 1925 május

Reményik Sándor: Egy lélek állt…

Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a “miért”,
Mikor az Isten intett neki: “Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

És szólt az Isten szigorún: “Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: “Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”