Reményik Sándor: Báthori László barlangja előtt

A barlang előtt ültem elmerengve.
Lassan leszállt az est.
Éreztem, a távolban hogy nyüzsög
Gigászi hangyabolyként Budapest.
S láttam a Csendet még nagyobbra nőni,
És a hiúság vására fölé
Aranyszegélyes szemfedelet szőni.
S láttam: a rég-holt remetének lába
Hogyan kél versenyre az esti széllel,
És a hangyabolyt hogy tapossa széjjel…
Ültem a barlang előtt elmerengve.

Itt ülhetett ő ötszáz év előtt,
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát.
Öreg betűit rótta, egyre rótta,
Magyarra fordítván a bibliát.
Csillag-hulláson tán tűnődött néha,
De nem bántotta kétség, vak remény.
Mellette volt és vele volt az Isten –
És boldogabb volt biztosan, mint én.

Hárshegy, a budai hegyekben, 1924 május, Stein Gusztávnak

Reményik Sándor: Ki tudja?…

A rozsdamarta dombhát csupa cser:
Alacsony cserjék és nagyocska fák,
Az irígy lombok alján kis fenyő
Próbálgatja parányi sudarát.
Most nőtt a földből, de kutatja máris
Sóvárogva, hogy merre van az ég, –
Alacsony cserjék rozsdamarta népe
Elfogja kutató tekintetét.

Most született, de mintha máris zúgná
A szél fölötte az ítéletet.
Örökzöld álom rozsdamarta völgybe
Honnan is, hogyan is kerülhetett?
E rozsdamarta völgyben nincs igazság,
Ki nőni tud: annak van igaza.
Napfény nélkül, fojtó bozót között
Hogy nőjjön ez a kicsi mese-fa?

De mi lesz, hogyha mégis megered,
Nekibúsulva nőni kezd vadul,
A cserjék labirintjét áttöri,
S szédítő szál-fenyővé tornyosul?
S mi lesz, ha hosszú, hosszú elnyomásért
Minden új évvel új bosszút fogad, –
S kijutva, kiterjeszti karjait,
S egy erdő hal meg árnyéka alatt?…

Kolozsvár, 1927. szeptember 22., Karácsony Emmának

Reményik Sándor: A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.

Ezer anyaszív ezer sebből vérzik,
Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:
A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?
S reszketve éled a reménység: hátha,
Hátha van a rémségnek netovábbja.

A békejobb még vissza-visszarándul,
Még lőporfüsttől fekete a völgy
S kaszáját gúnnyal feni a halál,
De már valami köztünk s közte áll,
De hegyormokon csendes rőzseláng,
De a lélekben béketüzek égnek
S ezer haranggal harangoz az Élet!