Réthy László: Az anyanyelv.

Az emberek, ha járnak-kelnek,
Hallanak mindenféle nyelvet:
– Egyik csicsergő, fülbemászó.
Ez komoly, az meg fennhéjázó;
Egyik mintha nehézkes lenne,
Mintha rithmus sem volna benne;
Ebben túl sok a mássalhangzó,
Abban meg lágyan hangzik a szó:
De bármiféle, valamennyi
Jót, szépet egyaránt fejez ki.

Melyik hát a sok közt a legszebb?
Nincs aki erre megfelelhet…

Minden nyelv szép, hisz jó anyácskánk
Csókjával hagyta nyelvünket ránk:
A lelke szólt a bölcsődalba,
S sírig azt halljuk – ébren-alva.

Réthy László: Élet.

Bármerre is, tekint a szem,
Mindenütt: élet! élet!
Rózsás öléből hinti szét
Anyánk, a nagy Természet.

S minden oly szép, tökéletes,
Mit alkotott kezével,
S a Lét varázsát, örömét
Bölcsen osztotta széjjel:

A sas a bérceken tanyáz
S büszkén kereng a légben;
A denevér zsákmányra les,
Alkonyi sötétségben.

A méh tarka virágokon
Zsong s gyüjti édes mézét,
S egy atka silány hulladékból.
Veszi ki szerény részét.

Szitakötő a napsugárban
Cikázik a patak felett,
S a fecskepár kis páholyában
Él víg családi életet.

A vakond sötét rejtekében
Keres férget és bogarat,
S nem látott szegény életében
Sohasem – egy napsugarat.

Egy napig él a kérész és a
Száz éves holló károg a fán,
S az ember szól: “Enyém itt minden!
S lesz ezredek folyamatán.”

S a virág hull és egyre hull,
Elporlik ember, féreg:
Ki tudná azt megmondani,
Mely’knek volt szebb az élet?…

Réthy László: A homokban.

Láttam Párist, Rómát és Londont,
Tudok mindent, amit ember kigondolt,
A szív s az agy, mit magába vehet:
– S bejártam képzeletben az Eget.

Szívem van, de meg is szenvedtem érte,
A sors a jót nekem cseppenként mérte,
S hányszor volt, hogy hitem megfogyva,
Térdeltem jó Anyám sírjára rogyva.

Most Margit lányom s két kis unokám,
Marékkal szórják a homokot rám:
– Ennél szebbet nem láttam a világon,
Szebb két bimbót egy nyiló rózsaágon.

Aradi házunk udvarán. Arad, 1910. május 20.

Réthy László: Angyalok.

Éhinség előtt
Vonatkozással Szabolcska Mihály egy minap
megjelent költeményére.

Micsoda nyár! – Rettentő kép ez!
Kiég a föld, patak kiszárad;
Erdőn, mezőn, amerre járok
Alig látok egy zöld fűszálat.

Sehol egy felhő! – Lángol a nap,
S mint tűztenger izzó a lég,
Az ég csókja volna – a máskor
Kicsúfolt hitvány “csapadék!”

Micsoda nyár! – s milyen tél vár ránk?
Szegénynek ki ád kenyeret?
Fájdalom, úgy van, – az éhinség
Sötét démonja fenyeget.

Nincsen takarmány! Szegény állat
Potom pénzért kerűl piacra,
Kis gazdaságok mennek tönkre,
S tovább üvölt az élet harca.

S egy ígét hallok: – “Isten büntet,
Mert bűnös az emberi nem;
Nézzétek, ime Isten újja!
Az Égből jön az intelem!”

Szent igaz, hogy hitvány az ember,
De azt már fel nem foghatom:
Vajjon mit vétett Isten ellen
A szegény koplaló barom?

Réthy László: Mikrokozmosz.

Megyek városból ki, messze
Hol nincs autó s velocipéd,
Hol csak virágokkal beszélek
S a tücsök mond el egy regét.

Fáradt vagyok és megpihenni
Oly jól esik a fák alatt,
Fejem a fűbe temetem be,
Nincs agyamban bús gondolat.

S hogy igy fekszem, közelről látom,
Hogy egy arasznyi tér mily sok?
Hüvelykkel mérhetem és mégis
Egy új világot láthatok.

Tűlevelü fák, bozót, indák
Ős vadonjába (!) nézek itt,
S egy apró virág szűzi szirmán
Egy harmatcsepp kaczérkodik.

Fínom testű lények mozognak,
Miket a szem már alig lát:
S hajszál vékony gyökérke hosszán
Mint függő-hídon járnak át.

Picziny bogárcsalád tanyázik
Egy levél sátora alatt,
S egy kis pók mintha hálójából
Szőne be egy napsugarat.

Egy hangya nagy zsákot cepelve,
Homoktorlasz elé kerűl,
S egy baraczkmag is utját állja:
S ő húzza nagy terhét körűl.

Az élet mellett a halál is
Itt van: – száradt virágtövek, –
S a moh közt törött csigaházak.
Mint elszórt apró sirkövek.

Mig nézem ezt a Mikrokozmoszt,
Azt képzelem Isten vagyok,
S tőlem függ csak, hogy e világra
Az éltető napfény ragyog.

Isten vagyok! – csodát teszek most:
“Sötét legyen!” – azt akarom,
S e kicsi, kicsi, kis világot
Kalapommal letakarom.

A kis világ.

Réthy László: Isten képe.

Hatodnapon teremte Isten embert,
Mint Mózes első könyve mondja:
Saját képére! s aztán megpihent, mert
A nagy probléma meg volt oldva.

Saját képére? – Különös, hiszen ha
Végignézzük az emberfajokat,
A fehértől a koromfeketéig
Egymásmellett van minden változat.

Az igazi melyik hát – amely joggal
Hivatkozhatik Isten képire?
– Olyan kérdés ez, melynek sohasem
Juthatnak el a – végire.

De ha a tételt megforditjuk:
– Az ember alkotta meg Istenét!
Megértjük, mért volt fehér Jahve
És mért imád a néger feketét?

Az Isteneszmének az ember
Amilyen maga, olyan színt ád,
Amilyen saját lelke, lénye:
Hisz’ magáról veszi a mintát!

Ha ember helyett a világon,
Más állatfaj volna a vezető,
Isten képét minden bizonnyal
Úgy festenék, amilyen ő.

Ha a madár volna e sorsban,
Azt mondaná, ha a nap fölkel:
A láthatáron égi Isten
Arany páva alakban jő fel.

Ha pók volna szellemfölényben:
Órjás póknak képzelné Istent,
Ki hálójával tartja össze
Az Eget, Földet, a nagy Mindent!

S ha szarvasmarha volna az, ki
Megértené a Mindenséget:
– Egetrázó múúú! ünnepelné
Az aranyszarvú istenséget!

Réthy László: Örök igazság.

Mióta ember van a földön.
A létezése okát kereste,
Istent látott a Tűzgolyóba nappal,
S holdfényben, csillagokban este.

S ha sok halat adott a tenger.
Vagy dögvész lepte barmait meg:
Azt képzelte szegény, hogy égben s földön
Harca folyik az isteneknek.

Jó és gonosz véres küzdelme!
Miből agya semmit sem ért meg…
– Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le,
Mégis kicsi, nyomorgó féreg.

S terhét hurcolva roskadásig,
Lelke egy jobb létért esengett,
S megalkotá a tulvilág hitét, mely
Sebére hint gyógyitó cseppet.

S jött egy próféta, akinél jobb
Lelket nem látott a világ még,
S az emberszeretet hitét hirdetve
Feláldozta magát fajunkért.

Két ezredév mult el azóta,
S az emberiség ma se boldog,
A tudás törte fel a titok nyitját:
Önzés az Élet, s erőszak a Jog!

Testvériség! – csak hiú álom
Az “Én” a cél, a törvény, sarkpont,
Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden,
Mi vágyam elé sorompót vont.

Legszebb nő az, ki Nékem legszebb,
S az Én hitem igaz s a legjobb,
S barátom az, ki a nagy ádáz harcban
Egy célra tör s Velem kezet fog.

A harc folyik és földtekénken
Minden rög egy gyengébbnek sírja,
S az erősebb válik ki diadallal,
Mert az győz – aki jobban bírja…

S igy lesz mindig s uj korszakokban
Uj jelszók váltják fel a régit,
Hitvallások lesznek majd mások, ujak,
Hirdetve koruk bölcseségit.

S a jövő ködképében látok
Egy nagy hajót fényben evezni,
Melyet a változó korok eszméi
Sem hagytak a hullámba veszni.

Egy hitvallás hajója az, mely
Egy igazságot visz magával,
Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit:
– Minden lélek magáénak vall.

Igazság, mely mindig igaz volt,
Mit vall a sziv és tud az elme,
Egy igazság! – mely túl él minden kort s ez:
Az anyaszív örök szerelme!

S megy a hajó, folytatja útját,
S a hullámokat büszkén járja,
S az élet tengerén a szél zúg:
“Szent anyasziv! – Óh Ave Mária”.

Réthy László: Nőm halálakor.

Beteg volt szegény, – nagy keservek
Ütöttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.

Két pici gyermekünk napestig
Játszadozott a kis lakásban:
Nem értették, hogy falaink közt
Mily mérhetetlen bánat van?

Aztán meghalt és ott állottam
A sírnál, csüggedten, letörve;
S a kisebbik gyermekem kérdé:
– Mért teszik a mamát gödörbe?

– Hazajöttünk és nehány hétig
A “mamát” emlegették még:
– Hogy egy szép aranyos kocsin
Messze, egy kertbe elvitték…

Aztán rokonokhoz jutottak
S szépen nőttek a gyermekek:
És a kedves uj környezetben
Egészen otthonossá lettek.

Egyszer hallottam egyiktől, hogy
“Tuli mama” vigyáz miránk:
– De ugye apus, egyszer régen
Volt nekünk egy másik mamánk?

Tokaji Nagy Irén, meghalt Budapesten 1893. március 14-én

Réthy László: Krisztusban élek.

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
– Minden szavamból rám ismernek:
Akik igazán keresztények.

Imádom Krisztust! – Nagy szivének
Hallgatom forró dobbanását,
Az élet roppant mozgalmában:
– Tengernyi hazugságon át!

Ha Krisztus ma eljönne hozzánk
S körülnézne a föld – színén:
Csalódás, fájdalom, keservek
Ütnének sebet nagy szívén.

Azt látná itt, hogy fényes kasztok,
Formákká törpiték az eszményt,
Külsőségek, jelszók és dogmák
Jelentik a hithű keresztényt!

Csodálkozna, ha maga látná,
Hogy vallása – “felekezet”.
S zárt érdekszövetkezetekké
Szorúlt az “Emberszeretet!”

És csodálkozna, hogy a kasztok,
Az észt is lebilincselék:
Kimondva, hogy Krisztus korának
Tudása – örökre elég!

Pedig Krisztus ilyet nem kívánt,
Hisz a tudás – az csak keret,
Mely korról korra változik, de
Örök eszmény a “Szeretet!”

Krisztus tana, nem tudomány, de
Érzés! – mely szivünkhöz van kötve,
Virág, amelynek gyökere
Befogódzik a földi rögbe.

Nem korok s fajok külömbsége
A szeretet s a gyűlölet!
Légy pogány bár, Jézusban élsz, ha
Szent tanitását követed!

Egész lélekkel, igaz szívvel
Hódolok Krisztus szellemének!
Ne vessétek meg a “hitetlent”
Türelmes szívü keresztények!

Réthy László: Fanny.

Életutam’ csaknem bejártam.
Csalódtam s tanúltam sokat.
S a tapasztallás forrásából
Hány víg, bolondos vers fakadt?

Éltem, küzdöttem s jóba’ rosszba’
Mindig a szivem vezetett.
Mindig csakis azon keresztül
Láttam a csalfa életet.

S mert csúfolódom s nevetek
Az élet furcsaságain:
A “boldog ember” hirét költik
Rólam szerte barátaim.

– Boldog ember? – és én volnék az?
Ki annyiszor hallgatagon
Ülök magamban és a szivem’
Messze, nagy messze jártatom.

S szótlanúl nézve poharamra,
Nem gondolja azt senkisem:
Hogy egy meg nem irt régi dalnak
Melódiáját keresem.

Egy félbenmaradt dal.