Révai Miklós

Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!
Már nem is érzem egyéb bajamat, nagy fájdalom érlel;
Bár legyen érzésem, jaj! csak ez egynek elér.
Elnyomatom; mi öreg cseppekkel elázik az arcám;
A sűrű zokogás közbeszakasztja szavam.
Folyjatok, ó keserű könnyek! s ti szóljatok arról:
Hogy mi atyát veszték, ó igen, édesatyát!
Folyjatok! – Ámde lehet már bús panaszokra fakadnom:
Engedd meg, dúló fájdalom, ezt az egyet.
Édesatyám! jaj! nem vagy már? már sírba leástak?
Hogy porrá rothadj, föld hideg öble emészt?
Édesanyám! oda vagy? ki szeret már gyermekeképpen?
Bús árván hagyatom több veszedelmek alá.
Édes megmentőm! hogy dúlva hegyembe szakadtak
Majd minden részről a gonosz üldözetek.
Szerzetes életnek rejtek fala! mennyi gonosznak
Szentséggel színlett bonta lakása lehetsz!
Képmutató falak! irtózom még, arca-pirúlás
Nélkűl a jámbor emlegetést se tehet.
Egy dolog úgy faggat s keserít, hogy szólok ez egy
Ott a szent szeretet tisztei puszta nevek!
Fő dolog, a szeretet nincs ott, csak színre hazudjak,
Gyűlölség vagyon ott, s üldözetekre buzog.
Ott vesze nyers ifjúságom tüze, minthogy elöltek:
Én vallom, szomorú áldozat aki valék.
A farkas-megmarta juhot rémíti kis árnyék,
S még őrző ebe is gyakran ijeszti szegényt.
Hogy leütött romlásommal sok mennykövem, arra
Bús idegenséggel telt gyanakodva fejem.
Attól is féltem, ki talám több jómat akarta;
Mert oly köntös alatt megmara álnok ebem.
Nem csoda, sok rossz közt a jót elvéti az ember;
S a napot is sűrű pára homályba veti.
Szent árnyék! szakad a szívem, nagy vétke, hogy akkor
Tőled is irtózott, gyámolom, édesatyám!
Gyámolom, édesatyám voltál pedig, a te szerelmed
Sok jeleket nyilván ád vala, hogy te szeretsz.
Későn láthattam, mint oly fogoly, aki setétes
Tömlőcből kijövén húnyja világra szemét.
Jól jut eszembe, miket tettél, hogy lássalak egyszer;
Láttalak, és szívem téged azóta imád.
Visszaadád éltem, támasztván engemet újra;
Mert már megholtam, s földbe temetve valék.
Ó keserű gyásznak szomorú pompája! Barátim!
Az szeretet forró könnyeket önte reám.
Sírtatok, és mi dicső sírverset is írtatok immár:
Hogy magyarúl érzett szívetek, adta jelét.
Révai! olly idején rothadsz; gonosz üldözet ölt meg;
Érzi hazánk kárát benned is, aki sirat.
Hittétek csakugyan, s már bennem láttatok annyit,
Hogy valamely hasznot nyér valahára hazánk.
Hitte Orosz Zsigmond is, azért ébreszte fel újra,
S új ösztönt e szép pályafutásra adott.
És mi kegyes lágyan, de azonban lágyan is úgy szólt,
Ha csoda nagy tehető, s volt szava szívre ható.
Tudta, hogy ártalmas, s csak ront a gőgös erőszak,
Es inkább épít a kegyes engedelem.
Más hebehurgya kevély, tapodója alatta valónak,
Büszke dagályával mely sokat egybe kever,
A kiderült elmét elfojtja, szorosba rekeszti,
Úgyhogy alatt mászik rabja, s eloltja tüzét,
Ily gonoszért eleped gyakran szép elme homályban,
Kit ragyogó fényben nézne csodálva hazánk,
Hát élek még én ? fogok is még élni ? de téged,
Éltem adója! halál birtoka messze ragad?
Nem lehetett örömed éltedben látni, vitézül
Küszködvén mi dicső szép koszorúra török?
Ó! ha mi érzés vonz még hozzánk, testi tehertől
Megvált nagy lélek! s emberi műnek örülsz:
Látni fogod csakugyan már onnét a magas égből,
Ád most is forró ösztönöd újra erőt.
Látni fogod számosb alagyáimat, amire kértél:
Általam is szoknék e kötözetre hazánk.
Lásd azt is köztök, keserű siralomnak eredvén,
Hogy szomorú gyászban tiszteletedre jövök.
Nyájadnak szavaidra tanult jobb része halálod
Bús hírén rémült háborodásba merült.
Tengeren oly megijedt a nép, oly tétova habzó,
Kit kormány nélkül víz dagadása ragad.
Nagy szélvész támad, néztük mi hatalmas erővel
Megszakadott ott egy nagy sereg, és lemerült.
És te, szegény árnyék! te magadban félre-hasonlott
Gyáva hajó! mégis messze habozni akarsz?
Néhány megbódult fejek annyira visznek, amannak
Ásítozva helyét, és mi veszélyre sietsz!
Jobb, hogy előbb építsz magadon, s hogy tagjaid értik
Egymást, és fejeket csak kicsinyekbe törik.
És te kivált, jobb rész! magadat megalázva, tanácsát
Holta után is akard, mert erejébe hihetsz.
Ezzel tiszteld meg szent hamvait ollyan atyádnak,
Aki helyébe te mást már soha fel se találsz.
Benne velős megvizsgálás, sok előre kilátás,
Volt bátor végzés s ingadozatlan erő.
S így a mértéklett mívelés nem fűzte keresztül
Dolgait, és csendbe végbevitelnek örült.

magyar-versek

magyar-versek.hu