Miért kell lenni a lelkemnek
Bánatos hajónak,
Gyászos ködtől körülvettnek,
Tengeren bolyongónak?
Miért nem tud az én lelkem
Kicsiny csónak lenni?
Miért nincsen kicsiny telkem
Kiszállni, pihenni?
Miért nincsen búcsúkendő
A tovaszállónak?
Mért nem lehet a lelkem lengő,
Virággal telt csónak?…
Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Széles mezők,
szűk sikátorok,
merre vittétek lépteit?!
Igazság, szívünk piros reménye,
hová hullt fiatal harcosod?!
Jaj, talán rácsok mögött gondol a rügyező fákra,
jaj, talán golyó ütötte égő homlokát!
Segítsetek, széles mezők,
szűk sikátorok!
Szerelmes lány siratja eltűnt kedvesét az éjszakában.
Édes, édes virágom!
Bomlott hajában sírnak a csillagok.
Sokat jártam Vele a hegyek között,
akkor léptem át a lövészárkok ottfelejtett emlékét
és néhány évtizedet.
Most a világváros lüktetésében bányászom a jövő dalát,
de közben megszorítom a kezét
és messzelátó barátaimat,
a hegyeket is üdvözlöm.
A vén diófát fejsze ölte meg,
a gyöngyvirág elhervadt csendesen.
Én még járok a nagyfüvű mezőkön.
Pacsirta dalol a magasban,
magvak szállnak az őszben.
Élünk és egyszer meghalunk.
Szeretnék találkozni a karcsúnövésű lánnyal,
kinek szíve együtt ring az én szívemmel
a patak csengő habjaiban
és a mérhetetlen fűben.
Budapesten jár most a kedvesem,
biztosan átmegy a parkokon,
ahol az egyik padon ülve
a zsebemben kutattam egy fél kiló kenyérre,
a parkokon, ahol lányokkal is jártam,
és kezem meg szám végigsimított arcukon.
Szép a múlt,
de szebbek mostani napjaim
és még szebb a kedvesem!
Várom is már vissza erősen
és a karomban érzem,
amint a parton rámsimul az este.
Mint az esti szellő,
olyan lágy az ajka,
és mint a kristály,
fehér és kemény a teste.
Jó lány a kedvesed, barátom,
okos barna szemét könnyen felidézem,
és az ötven fillérek is eszembe jutnak,
amiket szűkös napokon a zsebembe csúsztatott.
Én huszonhárom éves vagyok,
katona vagyok most
és a kincstári kenyérért eléggé megdolgozom,
s ha este a városba megyek,
nem vár senki a kapu előtt,
se odébb, a liget esőverte fái alatt,
sem pedig meleg szobában.
Annál inkább örülök,
hogy legalább ti egymásra találtatok.
Ha majd megint otthon lehetek,
meghívlak egyszer hozzám kettőtöket.
Olyan vidéken kószálunk majd,
ahol hajnaltól késő délutánig senkivel sem találkozunk,
s mikor a szarvasbogarak szárnyán az esti hideg is eljön,
én már várni foglak titeket otthon
borral és meleg vacsorával.
Csalfán a földre görbített ég
nem állja utamat.
Nincs lábad,
ha visszarántanak dohos mesék.
Az égen is madár száll,
s az ég se mozdulatlan.
Ráncigálják roppant csillagok.
A tanyán árverés volt,
adóba vittek bútort, búzát, igáslovat.
Egész délelőtt folyt a vásár,
Délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt.
A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit,
hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót.
Most eszi kis szalonnáját,
csattognak tízéves fogai.
A csikó is csak másodfű még,
a derékig érő fűben vígan szalad,
nem tud semmit a szomorúságról,
s a homlokán fehér csillag ragyog.
Roppant sziklafalak katlanában
viharok kalapálnak erőssé minket.
Lombos erdők íve alatt várnak reánk a lányok,
fehér mellük előtt a gyöngyvirágok is meghajolnak.
Testünkön jégeső csattog,
de szemünkkel hozzájuk eveznek
a szerelemtől kipirult felhők.
A megölt szentjánosbogár nem világít.
Ne sírj, hugocskám,
ne bánts,
én nem akartam!
Törvény jelölte lépteim helyét.
