Sajó Sándor: Szeretnék még egy nyarat érni…

Szeretnék még egy nyarat érni,
Egy-két hetecskét áthenyélni,
Tópartot, erdőt, rétet járni,
S egyebet semmit nem csinálni.

Tóparton ülni, napsütésben,
Nagy, boldog magamfeledésben,
Hullámain a zsongó csöndnek
Gyöngyét halászni halk örömnek.

Árnyékos erdőn, tarka réten
Tünődni sok-sok semmiségen:
Játékát nézni fénynek-árnynak,
Virágát szedni kurta nyárnak.

Időnek nemtudója lenni,
Csak járni-kelni, jönni-menni,
Napot könnyelműn elfecsélni, –
Gondatlan szívvel élni, élni!

Nyár végén aztán, bús sóhajban,
Mindentől búcsút venni halkan,
Mégegyszer mindent átölelni,
S nem bánom, – végső útra kelni…

Sajó Sándor: Hit

Hiszek a két-egy legfőbb jóban:
Az Istenben s az igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
Honszerelmemnek szent hitét;
Hiszek a magyar hősregékben,
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem népünknek szent csodáit
S titkon vezérlő csillagát;
Hiszem, hogy örökünk e föld itt,
Hogy tündér volt a csodaszarvas,
S Atilla pásztorlelte kardja
Valóban Isten kardja volt;
Hiszem Árpádnak hős csatáit,
S hiszem, hogy halmon, rónaságon
Egy-egy sejtelmes fuvalomban
Az ősök lelke lengedez;
Hiszem, hogy szíve van e földnek,
Megérzi búnkat, örömünket,
S a mi szivünkkel egy ütemben
Örökké magyarul dobog;
Hiszem az Istent fönt az égben,
Tudom, hogy Ő itt az Igazság,
És Ő az út és Ő az élet,
S a sírokon is nő virág…
Tudom, bár fáink dús virágát
Dermeszti fagy és szél zilálja:
Azért gyümölcs is lesz a fán még
S mosolygón terhes lesz az ág;
Borongó ősszel messze szállván
Sok fecske nem jön vissza többé:
De új fészkekben új tavasszal
Azért vidám dal csicsereg;
S a zivataros kerek égen
Bármily sötétlőn űl a felhő:
Mögötte ott a tiszta kékség
És lesz még áldó napmeleg…
Hiszek, hiszek a legfőbb jóban:
Az Istenben – az Igazságban,
És belekulcsolom e hitbe
A diadallal ránk sugárzó
Boldogabb, büszkébb, szebb jövőt!

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén;
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, oh, jaj, színig fájdalom…
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, –
Én mit tegyek már? – Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyujt magának.
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol számüzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás, –
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, –
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
– Mint őrület, mely bennem kavarog –
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, – élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög, innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földből a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég –
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, – ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, –
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!

Sajó Sándor: Magyarország

Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével – kard a jobbkezében –
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.

S megszólal. Hangja mint gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
“Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.
Sorsod homálya most még rádsivárlik; –
Várj tavaszig, vagy nyárig… szüretig…
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard: és itt még csoda születik!
Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom…”
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,
Fölzeng a szent szó: akarom!…

Sajó Sándor: Dal a messze bércoromról

Mikor hegyek közt jársz bolyongva,
Nem látsz a büszke bércoromra:
Ott lenn a völgyek rejtekében
A legszebb csúcs is észrevétlen;
De nézz csak vissza messze tájrul:
Szived megdobban, szemed ámul:
Mily diadallal kéklik égre
A fátyolos bérc bús szépsége…

Tűnt ifjúságod távolában
(Óh mért is nem láttad korábban!)
Igy leng feléd a kék homályon
Egy tündérkép, egy régi álom;
Ott leng a fátylas messzeségben
Ragyogón, fájón, szűz fenségben, –
Késő igéret, szent, egyetlen,
Sovárgott és – elérhetetlen…

Sajó Sándor: Harci ének

Imához! – s aztán rajta, előre!
Most egy itt nemzet és király;
A becsület, a haza őre
Most lelkét riogatni jár;
Már zeng a rézkürt riadója:
Az igazság hív bosszulóra, –
Előre, magyarok!

Zászlónkon leng a Szent Szűz képe,
Szívünkben harcvágy dübörög:
Most űzzük pokla éjjelébe
A ránkvigyorgó ördögöt!
Ki kárörvendőn leste sorsát,
Hadd lássa: van még Magyarország.
Előre, katonák!

Királyunk lelkét átölelve,
Megleltük végre minmagunk,
Ki kedvünk vérig ingerelte,
Reszkesse harcos haragunk!
E harc villámló viharából
Kossuth s Rákóczi lelke lángol…
Előre, magyarok!

Az értünk omló könnyek árján
Áttör a boldog büszkeség
S dicsőségünk, mint szép szivárvány,
Mosolygón fénylik szerteszét:
Anyáink bánatán keresztül
Egy szebb jövendő képe rezdül, –
Előre, katonák!

Imához! – aztán rajta, előre!
Most Isten védi a hazát.
Most vérrel írják új időkbe
A magyar nemzet igazát!
Az idők telje végre eljő:
Most születik a szebb jövendő, –
Előre, magyarok!

Sajó Sándor: Szob

Szob: gyermekemlék… rózsás nyári reggel…
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.

Szob: húszéves szív… szép apácazárda…
Valaki ott most német szót tanul;
Óh, mikor látlak, kedvesem, te drága?
S felelsz-e majd, ha kérdlek – magyarul?

Szob: Ipoly hídja, trianoni járom,
Égő gyalázat, százszor átkozott –
Végállomás egy bús országhatáron,
Szégyenkő, rajta egy szó, kurta: Szob…

1925.