Samarjay Károly: Vihar

Vihar keletkezett
Fenn Ázsia egén,
Nyugat felé tolult
Villámos fellegén.

Ural kőhomlokán
Dörögve szálla át,
Fenékig forgatá
A hullámzó Dunát.

Leszálla völgyibe,
Onnan nyugat-kelet,
Éjszakra s délre szórt
Ezernyi mennykövet.

A négy folyam közé
Befészkelé magát,
Egész föld hallhatá
Döbörgő lángzaját.

Súlyos villámait
Onnan küldötte szét,
Sok nemzet rettegé
Vértől piros tüzét.

Bércen kettős kereszt
Sötétes éjeken,
Gyakorta föltünék
A villám fényiben.

Az éjszinű vihar
Tavaszfelhő leve,
Fejér szegélyiről
Az ég mosolyga le.

De benne nem vala
Többé villámerő,
Amely dörgésivei
Rettenti, győzni jő.

Piros villámival
Lesújtá önmagát,
A múlt egére szállt,
Ott zúgta tűzszavát.

S bár régen átröpült
A négy folyam egén,
Még most is feldübörg
A múlt kor látkörén.

Miként az átvonult
Villámos förgeteg,
Mely még távolban is
Megvillan, fölremeg.

Samarjay Károly: Megyeri

Az ég örök egyformasága közt
Unatkozának már a szellemek,
És megkérték Jupitert: szerzene
Mulatságot, hogy földerüljenek.

Jupiter a földre külde hírnököt,
Megyerit az egekbe hívta föl,
S ki eddig bús honát vidítgatá,
Eltávozott szerettei közöl.

Alig lépett be fenn a mennykapun,
És fölkacagtak az ég lelkei,
Azóta őket a peleskei
Notárus sokszor megnevetteti.

A legkomolyabb lelkek is körülveszik
kiváncsian, s mosolyganak;
Sőt még maga az őszült isten is
Szakállát simogatva fölkacag.

Samarjay Károly: Szegény diák

Ki vagy, ki gúnnyal nézed a deák
Kopott mezét, bután s könnyelmüleg?
Ki vagy, ki a szerény érdem fölött
Kacagni mersz; mily úri szörnyeteg?
Mezét az évek bár szétszaggaták,
Ismerj reá, ő a szegény deák!

Szülőinek öléből elszakadt,
Szegények ők, áldásokon kivül
Nem adtak gyermeköknek útra mást,
S ő drága kincset visz szülőitül.
Gyalog menőt hintók besározák,
Ismerj reá, ő a szegény deák!

Ki a tanodában szomszédja vagy,
Hallgass, midőn tanítótok beszél.
Te gazdag vagy, pénzzel sokat tehetsz,
De ő mindent csak érdemért remél.
Arany bölcsőben őt nem ringaták,
Ismerj reá, ő a szegény deák!

Szegény szobájában megláthatod;
Ne ítéld őt kopott foszlányiról.
Nézd, mily erő ül tiszta homlokán,
Mily szép lélek mosolyg e rongy alól,
Szivét gondok megtörni nem tudák.
Ismerj reá, ő a szegény deák!

Samarjay Károly: Hogyan haljunk?

Rongy hálósipkában haljunk-e meg,
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? –
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?

Vagy mint terhes felhők alatti sast,
Mely a villámokig dacolva száll,
És röptiből lesujtva hull alá, –
Merész küzdés közt leljen a halál?

Rongy hálósipkában haljunk-e meg?
Pap, orvos s bába közt, kórágy fölött? –
Vagy harcmezőn, mosolygó ég alatt,
Dobpörgés és ágyúdalok között?

1848.

Samarjay Károly: Az én Múzsám

Az én Múzsám nem berkeken lakik,
Hanem a Tiszánál, csalit között;
Majd úgy röpül, mint álmodó madár,
Suhogva, holdas éjjel, nád fölött.

Majd mint hű eb nyájak között virraszt,
És a juhásznak lábához lapul,
Majd villáin lesz… majd büszke paripa,
S villámos felhőket vesz szárnyakul.

És így röpül világok végeig,
Majd visszajő… s galambbá változik,
Leül a lányka gyönge keblire,
Szemébe néz, és csókról álmodik.

Samarjay Károly: Emlékezet

Itt rebegett oly
Édesen ajka,
Bús szemem itten
Csünghete rajta
Hónapokig.

Szende szemének
Tűzsugarában
Olvada lelkem,
S szép mosolyában
Veszni tudék.

Hajh! de azóta
Elhagya minden,
Csak magam űlök
E gyepen itten
Némabusan.

A csalogány eljött
a tavasszal
Kérdeze zengő,
Árva panasszal
“Hol van a lány?

Hol van a lány, ki
Véled enyelgett?
Néha kilestem
Éji szerelmed
E lugoson.

Hol van a lány, ki
Évek előtt itt
Fürteiden át
Gyönge virágait
Játszva füzé?

Hol van a lány, kit
Csókba fürösztél,
Míg örömedben
Úszva könyeztél,
Hol van a lány?”

Samarjay Károly: Dalisten

Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.

Kobzok kiséretében táltosok
Zengék Dalisten nagyszerű dalát,
Békében is zengték víg dalait,
Hegyen, völgyön, naponnan, éjen át.

Felhők voltak Dalisten dalnoki,
Dicsőségét mogorván harsogák,
Az égnek e nagy csattogányai
Dalát villámajakkal csattogák.

Samarjay Károly: Ha kék szemed ég volna

I.

Ha kék szemed ég volna, úgy
Ránéznék szüntelen,
Ha hajnal volna rózsaszád,
Fölkelnék éjfelen.

Megvárnám rózsakeltedet,
Reám mosolyganál,
Pirulva rám tekintenél
Harmat csilláimnál.

Ha volna barna fürtöd éj,
Nem aludnám soha,
Majd megszánnál, s nem lenne szűd
Hozzám oly mostoha.

II.

Ha kék szemed ég volna, úgy
Szemedben csillagok
Volnának, ottan kellene
Mindig ragyogniok.

Ha kék szemed ég volna, úgy
Meghalnék, szellemem
Dicső egedbe szállana,
S ott élnék szüntelen.