Sárosi Árpád: Az örök forrás él…

Szegényt ha látsz, ne fordulj el tőle,
Szegd meg a kenyered és adj belőle.
Ha könnyet látsz, törüld le menten,
Ne légy fukar a várt könyörületben.

Mulandó minden, buborék és pára,
Ne adj, ne hajts a szerencse szavára.
Jólét, öröm: árnyék a tenger habján,
Ujjong a kapzsi téves hitet vallván.

Egy rezdülése a nagy mindenségnek:
S a földi kincsek holt-hamuvá égnek.
Az örök forrás él mindenek felett:
Az ember-szeretet.

Sárosi Árpád: Találkozás

Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.

Ezüst árnyként suhantál keresztül,
Mint menekülő fájdalom,
Nyomodban ciprusok sarjadtak,
A halálarcu friss havon.

Ugy éreztem: halni menekültél.
De én, az élet vándora,
Kis kezedet szivemhez vontam
És kértelek: ne menj oda.

Az életet megtaláljuk ketten.
Keresni: visszahívtalak.
És hullt a hó, mint selyem álom,
Virág nőtt lábaink alatt.

Sárosi Árpád: Azóta várlak

Mikor a hervadt falevél
Lehull, bágyadtan, szótlanul:
Lelkemben első tavaszom
Egész világa felujul.

Nótás az erdő. Dalra, dal.
Fölöttem napsugaras ég.
Te hivsz, követlek s ajkamon
Vágyak olthatatlan szomja ég.

Csalsz, csábitasz. Rabod vagyok.
Bérc, völgy hiába intenek.
Követtelek… És akkor is
Hulltak a hervadt levelek.

Azóta várlak… alkonyul.
Nőnek az árnyak, még se jösz.
Múlnak a vágyak, hull a lomb.
És itt az ősz…

Sárosi Árpád: Árnyak az erdőn

Szavaid: a fák ezüst csengői
Bágyadtan hullnak, betegek.
Az elmulásnak megsejtett órája,
Lázas szemedben megremeg.
A bús karok: játéka viharoknak,
Csúf árnyakat ölelnek délután.
Magad maradsz. Már csak a csend vigasztal
És meghal ő is azután…

Legyen még egyszer ünnep a nagy erdőn:
A remegések mámora.
Aztán vigye emléked új tavaszba,
Az ősz szomorú vándora.

Sárosi Árpád: Sok olyikunk sorsa

Üres a tarisznyád, bujdosó pajtásom.
Az enyém is úgy van. Kacagjunk egymáson.

Álljunk meg egy szóra nagyok küszöbénél…
A te szavad bátor, hátha kegyet kérnél?

Iveld a derekad, a fejedet szegd meg,
Megtelik a szerdás. – Tenném, de nem enged,

Olyan a gerincem, mintha szikla volna,
Fejem égnek feszül, mint a falunk tornya.

Hát eb ura fakó! Maradok, ki voltam.
Nagyurak küszöbét sohasem tapostam.

Megyek a farkassal, halott erdőn hálok.
Majd elaltat egyszer az útszéli árok.

Sárosi Árpád: Ezüst kapu

Várt már, a végső élet-állomás.
Nem volt szava komoly marasztalásra.
Ki menni készül, itt e partokon
Mi kedves néki, mindenét elássa.

Alattam vizek békés mélyei.
Podgyászom nem sok, ócska, csonka nóták,
Hervadt nyarak fakó emlékei,
Egy vágy, amelyből sosem lett valóság.

Hajómra vártam. Az ezüst kapu
Az örök-utnak szárnyait kitárta:
Hagyj visszanézni, aki hiva-hivsz,
Csak még egyszer, a ködbe hullt világba.

S te összefogtad bünös két kezem,
Szegény podgyászom szines rendbe szedted.
Mesébe szőtted az ezüst kaput,
Az élet ágyát ujra megvetetted.

Sárosi Árpád: Virrasztok

Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.

Virrasztok. Testvérem az éj.
Duhajra vál a mulatás:
Asztal körül vig cimborák.
Nem látja más, nem hallja más.

A szerelem: virágos kert,
Az ifjúság: arany patak,
Az akarat: szilaj vihar,
Nyárvégi cécót tartanak.

Nem hallja más, nem látja más.
Csendülnek csorba serlegek:
Halkul a tivornyás öröm,
Az élet bora elpereg.