Sárosi Gyula

Sárosi Gyula: Küzdök, miként az áruló…

Küzdök, miként az áruló,
Kit a hon átka nyom;
Lelkem beteg, mint nyár hevén
Elégett liliom.

Miért van ez? Ha vétkezém,
Óh lány, kiáltsd ki rám;
Hisz’ a hazát, vagy titkodat
Én el nem árulám!

Élet virágzik arcomon,
Hogy vólnék hát beteg?
Mi háborít, mi lel, mi bánt,
Ki tudja, mondja meg?

Vagy, hogyha elrabolhatád
Óh lányka, békemet: –
Szived fölött, két domb alá
Temess el engemet!

Sárosi Gyula: Télen

Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.

Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:

Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!

Sárosi Gyula: Földi menny

Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Holdnak hideg sugára önti el
Az ég szelíd arczulatát;
Bággyadt szerelmed fénye képeden
Halvány özönnel árad át.
Szeplője nincs az égnek, mondanád
S hogy ő szebb nálad, itt az ok:
“Nem úgy leány, gyakran borús az ég
S arany szeplői csillagok.
Oh lány, az éghez ily hasonlatos!
Talán az isten tükre vagy —
Elbámulá magát a menny beléd,
S azóta földi képe vagy!

Sárosi Gyula: Szerelem és fájdalom…

Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.

Te csodálod lányka koszorúmat —
S ládd, ez a koszorú sem enyém:
Igen, én azt ennyugalmam árán,
Fájdalmadtól csak kölcsön vevém.

És csodálod: hogy midőn szeretlek,
Boldogabbá tesz csak a bilincs:
Rendkivüli, tiszta szerelemnek
Semmi nyűge, semmi könye nincs.

Sőt, ha megfosztasz e fájdalomtól,
Sírba jutnak azzal a dalok —
Koszorúmat én meg összetépem
És utána én is — meghalok.

Úgy teendek, mint a büszke kócsag:
Mikor a halálsor rákerül.
Össze zúzza szárnya legszebb tollát —
Neviselje senki ékszerűl!