Sárosi Gyula: Küzdök, miként az áruló…

Küzdök, miként az áruló,
Kit a hon átka nyom;
Lelkem beteg, mint nyár hevén
Elégett liliom.

Miért van ez? Ha vétkezém,
Óh lány, kiáltsd ki rám;
Hisz’ a hazát, vagy titkodat
Én el nem árulám!

Élet virágzik arcomon,
Hogy vólnék hát beteg?
Mi háborít, mi lel, mi bánt,
Ki tudja, mondja meg?

Vagy, hogyha elrabolhatád
Óh lányka, békemet: –
Szived fölött, két domb alá
Temess el engemet!

Sárosi Gyula: Télen

Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.

Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:

Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!

Sárosi Gyula: Földi menny

Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Holdnak hideg sugára önti el
Az ég szelíd arczulatát;
Bággyadt szerelmed fénye képeden
Halvány özönnel árad át.
Szeplője nincs az égnek, mondanád
S hogy ő szebb nálad, itt az ok:
“Nem úgy leány, gyakran borús az ég
S arany szeplői csillagok.
Oh lány, az éghez ily hasonlatos!
Talán az isten tükre vagy —
Elbámulá magát a menny beléd,
S azóta földi képe vagy!

Sárosi Gyula: Szerelem és fájdalom…

Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.

Te csodálod lányka koszorúmat —
S ládd, ez a koszorú sem enyém:
Igen, én azt ennyugalmam árán,
Fájdalmadtól csak kölcsön vevém.

És csodálod: hogy midőn szeretlek,
Boldogabbá tesz csak a bilincs:
Rendkivüli, tiszta szerelemnek
Semmi nyűge, semmi könye nincs.

Sőt, ha megfosztasz e fájdalomtól,
Sírba jutnak azzal a dalok —
Koszorúmat én meg összetépem
És utána én is — meghalok.

Úgy teendek, mint a büszke kócsag:
Mikor a halálsor rákerül.
Össze zúzza szárnya legszebb tollát —
Neviselje senki ékszerűl!

Sárosi Gyula: Nagy Bella emlékkönyvébe

Mi egy szép arc, ha nincs bája?
Mi az ég, ha rám nem kékűl?
A tavasz, ha nincs rózsája,
S a madárka, szárnya nélkűl?

Mi a kagyló, ha nincs gyöngye
S nem ragyoghat drága ékűl?
Az öröm, ha nincsen könye?
S az aranyhal, gyöngytó nélkűl?

Mi a szív, ha nem doboghat:
De magával kinem békűl?
Mi a láng, ha nem loboghat?
Mi az ajk, sohajtás nélkűl?

Az, mi nap nélkül a világ.
S az – hogy im kimondjam végűl; –
Mi egy angyal a mennyország –
S te volnál, szerelem nélkűl!

Sárosi Gyula: Ég-néző

Nézek, nézek az egekre,
Sohajtok a fellegekre;
Ott van ő, a fellegen túl,
Ki után az én könyem húll.

Mig őt itt lent ölelhettem,
Eget, felhőt föl sem vettem,
De ha most az eget látom:
Minden felhő jó barátom.

Le van már a harmat esve,
Ragyog a hold, bús az estve;
Tán az ég e tüneménye
Siró babám szemefénye?

Tán az ég arany borúja,
Az ő vérző szíve búja?
S futócsillag lehúlása –
Felém vetett pillantása?

Most hiszem már az ég felől:
Hogy szebb és ragyogóbb belől, –
S mióta ő felköltözött,
Fény van az angyalok között.

Sárosi Gyula: Nagy gyanúd

Nagy gyanúd van lányka: hogy kivüled
Szép magadhoz mást is szeretek,
S szívedet mi gyakran fojtogatják
Ily csalékony, balga képzetek. –

Ércszivűnek is gúnyolsz gyakorta
S nem azt vallja szűd, mit szád akart:
Hol van lelkesebb érc a delejnél?
S a delejtű mind egy pontra tart!

Kell-e, hogy miattad a világnak
Felforgassam minden rendszerét?
Kell-e, hogy egy nappá vonjam össze
A csillagok annyi ezerét?

Volnék én nap, és te észak vólnál,
Nyugodóba járnék csak feléd;
Volnál nyúgat, nálad költeném fel
A világnak minden reggelét!

Kis világ az ember, s egy világnak
Bár minő nagy, egy nap oly elég, –
Hogy egy más nap, összeütközésnek
Réme nélkül el nem férne még. –

Vesd ki hát szivedből a gyanúnak
Mélyre szállott magvát, édesem!
Oly gyom az, melyet könyek nevelnek,
S végre is csak új gyomot terem. –