Szabó Endre: Karácsonykor

Mintha csak ma volna, úgy eszembe’ van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruháju, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
“Mikor eltemettük szegény jó apátok’,
Ilyen rút idő volt odakivül ép’.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
A két árva gyermek: kis öcsém meg én;
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén;
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derüt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szive oly hamar feled!

A karácsony-fának csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem;
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most: komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érezem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt legutolsó jó karácsonya.
Kis családjok fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
Idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm,
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakivül épen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.

Szabó Endre: Május elsején

Tudom, tudom, hogy megdalolt már
Jó, rossz poéta, szép tavasz;
Azt is tudom, hogy eddig is csak
Bús megadással tűrted azt.
De mind hiába! nincs menekvés,
Egyszer én is beléd kötök:
Hanem benned azt dallom én meg,
Mit elhagytak a sok között.

Mert dalra várnak többi közt a
Jámbor, hasas filiszterek,
Kik vasárnap a verőfényre
Ujjongva kisereglenek;
Gázolják öröm-ittasodva
A gyöp ropogó bársonyát,
S erdőt, mezőt az ő viharzó
Lelkendezésök harsog át.

Ajkaikon zajos hűhóval
Bujják az árnyas, berkeket,
Alig érik fel ésszel, hogy nő,
Gyarapul a paszuly s retek!
A vöröshagyma és pityóka
Egymással hogyan versenyez!
Ez esztendőben – őket uccse! –
A babnak nagy keletje lesz.

A filiszterek más seregét
Elrejti a kioszk, bozót,
Hűselve iszogatnak ottan
Fényes, kifent hivalkodók.
Szidják a pincért, mint a bokrot,
– Nem ízlik sem meleg, se’ hült, –
Igazgatják a kézelőket,
S nyomorgatják az “r” betüt.

És így a közjó érdekében
Egész napokat töltenek;
Telve a zseb, rendjel a rokkon,
S csücsül a lelkiismeret.
S a nap oly jó! rájok is úgy süt,
Mint e szegény rongyosra itt,
Kinek csak azért van süvegje,
Hogy süvegelje urait.

Majd jönnek dús aranyba szegve
Nagy rangú, cifra hadfiak,
Rajtok temérdek hősi érem,
A sok semmittevés miatt…
Nyiszog a kard, kaszál a lábok,
– Csámpás az istenadta mind, —
És a szegény paraszt-világra
Mindnyájok oly büszkén tekint.

A sétatéren izzadozva
Egy hízott páter oldalog.
S ravasz mosollyal per amorem.
Cifra dámákra bandsalog,
Mint ökrön a csengő, kalimpál
Egy szép arany-kereszt nyakán —
Hej! hány lelket küldött az égbe
E szép keresztért, szent atyám?

S mert itt a szép tavasz ölében
Minden, minden virítni kezd:
A szívben szunnyadó remények
Virága is bimbót ereszt:
A filiszter száz millióra
Sminiszterségre aspirál,
A hadnagy tábornok szeretne
Lenni, s a páter kardinál.

Arcok hiába bamba: rólok
Leolvasom e vágyakat,
S amint járok-kelek közöttük:
Az ábránd rám is elragad;
Szívemet ez idillben újra
Csiklandozza egy régi vágy
S elképzelem magamba’ én is
Hogy mi szeretnék lenni hát?

Én mennydörgős mennyka szeretnék
Lenni szép május-reggelen,
Midőn katona, pap s filiszter
A verőfényen megjelen:
S tudom: tavasz nem volna addig,
És nem volna derült az ég,
Míg minden mamlasz ingyenélőt
Halomra nem pusztítanék.

Szabó Endre: Lopnak, lopnak

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Felvirradt a tolvajoknak –
Jó hazám, hisz’ beteg voltál –
De csakugyan haldokolsz már?…

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Amit lehet, elkapkodnak,
Szemet húny rá a főszolga:
“Haldoklónak ez a sorsa.”

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Új dolgot úgy, mint kopottat,
A benfentes drága-bármit,
Hányt-vetettet a mulyábbik.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak.
Ládát, zsebet átmotoznak,
S ki legtöbbet tud eltömni,
Nagynak nézi azt a többi.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Lát a beteg, de nem szólhat,
Fél, hogy ha még rájuk szól, hát
Ijedtökben agyonfojtják.

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára,
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, aki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Szabó Endre: Nehéz óra

Szomoruság, méla bánat
Meglepte az egész házat…
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.

S a ház ura szól sötéten:
“Nyugodj meg, hű feleségem!
Hitványul ő nem veszett el,
Hős volt – és ez kiengesztel.”

És szól a lány: “Szegény bátyám!
Életemmel beh megváltnám!
Csak a felől biztos lennék,
Hogy valaha visszajön még!”

S szól az anya szomorúan:
“Nem lennék én ilyen búban,
Csak azt tudnám: sírja hol van,
Hogy könyemmel meglocsoljam…”

Szabó Endre: Idill

Zúgjatok, ti sűrű erdők,
Nőjjetek, ti büszke tölgyek,
Hajtsatok szép dús terebélyt,
Árnyas ágat mentől többet.

Majd eljönnek a fejszével,
Törzseitek földre hullnak,
Jók lesztek majd ágyútalpnak,
Szerkocsinak, puskatusnak.

Szunnyadjatok lent a mélyben,
Fekete vas, szürke ólom,
Majd eljön az ügyes bányász,
Rátok lel az bármi módon.

Azután majd a kohóban
Megolvasztnak, megtisztítnak
S megöntenek benneteket
Ágyúnak és golyóbisnak.

Szőlőtőke, adj gyümölcsöt,
Édes nedvű gerezdeket,
Hogy azokból lánghullámú
Mámorító bort szűrjenek.

Igyanak a hadvezérek
Győzelmeik mámorában,
Az apák meg odaveszett
Fiaiknak bús torában.

Szabó Endre: A zápor

A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.

Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.

A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.

Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…

Budapest, 1890

Szabó Endre: Eltűnt ifjúság

Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan –
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.

Valamikor régesrégen
Legény voltam nagy vidéken,
Örvendezett ha ki látott,
Most lappangva
Észrevétlen bújdogálok.

Már csak olyan az én dalom
Hogy a frissét elhallgatom,
Valamikor kurjantgattam
S jókedvemet
Bőkezűen közre adtam.

Szép leányok és menyecskék
Jártom-keltem várva lesték,
Most elbújnak mind szaladva,
Hiszen – hajna! –
Mind vén már az istenadta…

Voltam bizony valamikor
Lobbanó, mint a puskapor,
Nem ismertem félszet, gátat,
Igazamért
Neki mentem tíznek – száznak.

Jóságomat pazaroltam
Tettekben úgy, mint dalokban,
Bolond voltam, beismerem –
Lehiggadtam
A bölcs vagyok már – óh, jaj nekem.

Nyugat, 1923., 19. szám

Szabó Endre: Járnak megint enyhébb napok…

Járnak megint enyhébb napok –
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.

S nincs az erdő: mind elhordták,
Felfűtötték fáját, bokrát,
Aki gazdag: pénzen vette,
Aki szegény: lopta,
Igy jutott az erdő ilyen
Rongyos állapotba.

Rigó füttyét nem hallhatom,
Szarka ugrál az avaron,
A patak is csak bujkálva
Jár a törmelékben –
A pusztulást bizonyisten
Szinte sirva nézem.

‘Sz tudom én, hogy ez az erdő
Valamikor újra felnő,
Hogy hangos lesz a lomb-sátor
Madár-füttytől, daltól,
De mit érek én már azzal,
Hol leszek én akkor!

Nyugat, 1921., 19. szám

Szabó Endre: Elhagyatottság

Elhagytak, de ugyan ki is jönne hozzám?
Messze, falu-végen van a sátorom,
Félre eső, siket, taposatlan utcán
Bandukolok, hogyha kibátorodom.
Elmélázva szedem néha szerbe-számba,
Hogy hiszen volna még egy-két cimborám,
Hisz sokakkal voltam zajos barátságba’,
Csak a végit bizony nem így gondolám.

De az embereket azért, hogy elhagytak,
Jól magamba szállva én nem vádolom,
Hisz tudják, hogy nekem, a földhöz-ragadtnak
Koccintásra nincsen egy pohár borom,
Sőt nagy fonákságul megeshetnék az tán,
Hogy még kizsebelném a jó cimborám,
Hogy üres pipámat eleibe tartanám:
“Ugyan nincs-e nálad egy csipet dohány?”

S tudják, hogy amiről velök beszélhetnék,
Az oly jajkeserves, siralmas dolog,
Hogy vidám nótákat már nem énekelnék,
Hogy nekem most már csak a könnyem csorog,
Hogy én éjjel-nappal siratom zokogva
Ezt a szegény, árva, eltiprott hazát,
És ki a könnyeket velem együtt ontsa,
Ki ezt még keresné – nincs oly jó barát.

Rettenetes magány! Elhagyott zugomban
Búsan rágicsálom száraz kenyerem,
Emésztem magamat véghetetlen búban
S nem áll a reménység szóba sem velem.
– Hogy elfelejtettek, hogy elhagytak – jól van,
Boldogtalanabb már ettől nem leszek,
Hanem az aggaszt, hogy utoljára rólam
még a halál is megfeledkezett.

Nyugat, 1921., 19. szám