Szabó Endre: Karácsonykor

Mintha csak ma volna, úgy eszembe’ van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruháju, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
“Mikor eltemettük szegény jó apátok’,
Ilyen rút idő volt odakivül ép’.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
A két árva gyermek: kis öcsém meg én;
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén;
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derüt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szive oly hamar feled!

A karácsony-fának csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem;
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most: komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érezem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt legutolsó jó karácsonya.
Kis családjok fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
Idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm,
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakivül épen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára,
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, aki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Szabó Endre: Nehéz óra

Szomoruság, méla bánat
Meglepte az egész házat…
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.

S a ház ura szól sötéten:
“Nyugodj meg, hű feleségem!
Hitványul ő nem veszett el,
Hős volt – és ez kiengesztel.”

És szól a lány: “Szegény bátyám!
Életemmel beh megváltnám!
Csak a felől biztos lennék,
Hogy valaha visszajön még!”

S szól az anya szomorúan:
“Nem lennék én ilyen búban,
Csak azt tudnám: sírja hol van,
Hogy könyemmel meglocsoljam…”

Szabó Endre: Idill

Zúgjatok, ti sűrű erdők,
Nőjjetek, ti büszke tölgyek,
Hajtsatok szép dús terebélyt,
Árnyas ágat mentől többet.

Majd eljönnek a fejszével,
Törzseitek földre hullnak,
Jók lesztek majd ágyútalpnak,
Szerkocsinak, puskatusnak.

Szunnyadjatok lent a mélyben,
Fekete vas, szürke ólom,
Majd eljön az ügyes bányász,
Rátok lel az bármi módon.

Azután majd a kohóban
Megolvasztnak, megtisztítnak
S megöntenek benneteket
Ágyúnak és golyóbisnak.

Szőlőtőke, adj gyümölcsöt,
Édes nedvű gerezdeket,
Hogy azokból lánghullámú
Mámorító bort szűrjenek.

Igyanak a hadvezérek
Győzelmeik mámorában,
Az apák meg odaveszett
Fiaiknak bús torában.

Szabó Endre: A zápor

A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.

Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.

A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.

Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…

Budapest, 1890

Szabó Endre: Eltűnt ifjúság

Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan –
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.

Valamikor régesrégen
Legény voltam nagy vidéken,
Örvendezett ha ki látott,
Most lappangva
Észrevétlen bújdogálok.

Már csak olyan az én dalom
Hogy a frissét elhallgatom,
Valamikor kurjantgattam
S jókedvemet
Bőkezűen közre adtam.

Szép leányok és menyecskék
Jártom-keltem várva lesték,
Most elbújnak mind szaladva,
Hiszen – hajna! –
Mind vén már az istenadta…

Voltam bizony valamikor
Lobbanó, mint a puskapor,
Nem ismertem félszet, gátat,
Igazamért
Neki mentem tíznek – száznak.

Jóságomat pazaroltam
Tettekben úgy, mint dalokban,
Bolond voltam, beismerem –
Lehiggadtam
A bölcs vagyok már – óh, jaj nekem.

Nyugat, 1923., 19. szám

Szabó Endre: Járnak megint enyhébb napok…

Járnak megint enyhébb napok –
A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.

S nincs az erdő: mind elhordták,
Felfűtötték fáját, bokrát,
Aki gazdag: pénzen vette,
Aki szegény: lopta,
Igy jutott az erdő ilyen
Rongyos állapotba.

Rigó füttyét nem hallhatom,
Szarka ugrál az avaron,
A patak is csak bujkálva
Jár a törmelékben –
A pusztulást bizonyisten
Szinte sirva nézem.

‘Sz tudom én, hogy ez az erdő
Valamikor újra felnő,
Hogy hangos lesz a lomb-sátor
Madár-füttytől, daltól,
De mit érek én már azzal,
Hol leszek én akkor!

Nyugat, 1921., 19. szám

Szabó Endre: Elhagyatottság

Elhagytak, de ugyan ki is jönne hozzám?
Messze, falu-végen van a sátorom,
Félre eső, siket, taposatlan utcán
Bandukolok, hogyha kibátorodom.
Elmélázva szedem néha szerbe-számba,
Hogy hiszen volna még egy-két cimborám,
Hisz sokakkal voltam zajos barátságba’,
Csak a végit bizony nem így gondolám.

De az embereket azért, hogy elhagytak,
Jól magamba szállva én nem vádolom,
Hisz tudják, hogy nekem, a földhöz-ragadtnak
Koccintásra nincsen egy pohár borom,
Sőt nagy fonákságul megeshetnék az tán,
Hogy még kizsebelném a jó cimborám,
Hogy üres pipámat eleibe tartanám:
“Ugyan nincs-e nálad egy csipet dohány?”

S tudják, hogy amiről velök beszélhetnék,
Az oly jajkeserves, siralmas dolog,
Hogy vidám nótákat már nem énekelnék,
Hogy nekem most már csak a könnyem csorog,
Hogy én éjjel-nappal siratom zokogva
Ezt a szegény, árva, eltiprott hazát,
És ki a könnyeket velem együtt ontsa,
Ki ezt még keresné – nincs oly jó barát.

Rettenetes magány! Elhagyott zugomban
Búsan rágicsálom száraz kenyerem,
Emésztem magamat véghetetlen búban
S nem áll a reménység szóba sem velem.
– Hogy elfelejtettek, hogy elhagytak – jól van,
Boldogtalanabb már ettől nem leszek,
Hanem az aggaszt, hogy utoljára rólam
még a halál is megfeledkezett.

Nyugat, 1921., 19. szám

Szabó Endre: Kató néne

Begyalogol minden reggel
Kató néne Palotárul,
Csetlik-botlik házrul-házra,
Nagy a sora: almát árul;
Kínálgatja szép almáit,
Szemével meg keres, kutat…
“Nagysás asszony!” vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?

“Vigye manó a kend lányát,
– Rámordul az úri fajta –
Ugyan mi ütötte kelmed,
Hogy mindig a lányát hajtja!”
S Kató néne tovább lódul,
A szomszédba bekopogtat:
“Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?”

Tél is elmúl, tavasz is jön,
Az esztendő kerül-fordul,
Kató néne csak jön, csak megy
A városba, a városbul.
És újra és századikszor
Minden házhoz ellátogat:
“Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?”

– Hej de egyszer nemhiába
Csetlett-botlott Kató néne,
Tárva-nyitva volt egy ajtó,
Kató néne hát beméne…
Ott egy úrhölgy felsikoltott…
Kató néne majd kővé vált…
És zokogott… és motyogott:
“Nagysás asszony, vegyen ómát…”