Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.
És elcsitúl egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan,
Nagy, csendes, hószín boldogságban.
S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.
A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, –
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.
A zajgó, hangos, munkaterhes napban
A föld népe kifáradott, –
Jer éj! A földet hadd borítsa halkan
Lágy fátyolod.
Fenn virraszt – bár a nap már véget ére –
Könnyekben égve annyi szem!
Jer álom! Szállj a könnyezők szemére
Szép csendesen.
Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.
Feléje halk szellők se járnak,
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.
Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga;
Büszkén nyit, hervadatlan színben,
A bércek hószin csillaga.
A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van, –
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.
A tengeren mily tiszta fénnyel
Csillan az édes holdsugár!
Jöjj gondolámba, itt az éjjel,
S rég várlak én epedve már.
Oh hallod-e: neved sohajtja
A dal s a hullám szüntelen!
Jőjj, gyönggyel vár a tenger habja,
Jőjj, csókkal vár a szerelem.
A szép Velence árnyba veszve
A hold ezüstjét ontja rám.
Kéz-kézben, szállunk messze-messze,
A suhanó gyors gondolán.
Kéz-kézben szállunk messze-messze,
Bú, gond mögöttünk elmarad,
Az ég oly csillagos, a lég oly enyhe
S a tenger végtelen szabad –
Jőjj gondolámba, itt az éjjel,
S rég várlak én epedve már,
A tengeren, nézd, tiszta fénnyel
Csillan az édes holdsugár.
A napot is legjobban szeretem,
Midőn legelső ténye megjelen,
Ám ő, a végtelenben valahol
Még távol kóborol.
Legkedvesebb talán a várt öröm,
Midőn még át se lépte küszöböm
S nem hallani a rózsás égbe még
Csak szárnyai neszét.
S legédesebb a dal, míg hangtalan,
Míg a szivemben mélyen rejtve van,
Míg a szivemben zendül csendesen
S nem hallja senkisem.
Kihajolva a napos útra,
A violák már nyílnak újra.
Ó milyen édes, bús varázs van
A violáknak illatában!
Mikéntha csak szivembe szállna
A tizenöt év aranyálma.
Ó rózsakor, midőn az égbolt
Olyan sugárzó, tiszta, kék volt!
S a falut szinte újra látom
Meleg, nagy, délutáni árnyban.
A kedves kis ház ereszébe’
Ott még a régi fecske fészke.
Lombos még a szederfa ága,
Az én nevem van rajta vágva.
A zöld pad! Rajta hányszor ültem,
Víg fecskék nyilaltak körültem.
S az udvar violával tele,
Oly édes illatot lehele!
Zöld udvar, violák körötte,
Legyetek százszor is köszöntve!
Házacska, állj mindig vidáman,
Édesen lengő illat-árban.
Mosolygó nyári nap sugára
Hulljon rád, nyájas fénnyel áldva!
S ne legyen – telnek bár az évek –
Soha üres a fecskefészek!
Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.
Mind elpihentek a fehér habok,
Az éj leszállt halk szárnnyal, nesztelen.
Szürkén, csendesen összeolvadott
Az alvó tenger és a végtelen.
A föld, zajával, messze elmaradt,
Suttogva mormol titkosan a víz;
Ó, milyen édes, könnyü volna most
Az útra lépni, mely az égbe visz!
De köztem és a fényes út között,
Mikéntha néma gát terűlne szét,
Nagy, széles árny borong a tengeren,
Titokzatos, örvénylő, mély, sötét!
Hajnallik, vége a zenének.
Vidám zajjal elmúlt a bál,
És búcsút vesz, távozva véle
A bűvös, csábos karnevál.
Tarka, hangos kiséretéből
Az utcán, mit hó leple fed,
Két alak halad imbolyogva,
Egy Pierrot s egy Pierrette.
Szegény Pierrette milyen halvány,
S a Pierrot mily színtelen!
A rózsa-arc, a ruha selyme
Fényét veszíté hirtelen,
A lágy, fodros haj dérrel lepve,
Didereg a picinke kéz;
Jobban reszketnek a hidegtől
Ha egyik a másikra néz!
S Pierrette szól: “Minden oly bágyadt,
Égen-földön mi sem ragyog.
Azok a halvány, néma árnyak
A régi, fényes csillagok?”
S Pierrot mond: “Szemed sugára
Mint az övék, úgy elveszett;
Oh ez a hamvas téli hajnal
Oh ez a fagyos szürkület!”
S a fagyos téli szürkületben
Csak állnak, állnak egyre még,
Olyan kihalt köröttük minden,
Oly néma, ködös fenn az ég!
Mit vártok? fényéből az éjnek
Egy sugarat, e köd helyett?
Hajnal van, vége dal -, zenének,
Szegény Pierrot s Pierrette!
Én
Felöltözött a táj fehérbe,
Dér váltá fel a harmatot,
A ménta pelyhes levelére
Csillámló, fényes gyöngy fagyott.
Menjünk, Karlin, menjünk sietve,
A hegyre jöjjön fel velem,
A köd az erdőt is belepte
E hűvös őszi reggelen.
Ő
Sétálni most – ez kéne éppen!
Zúzos, ködlepte fák alatt!…
Cicám ábrándos kis fejében
Teremhet ilyen gondolat.
Felöltözött a táj fehérbe,
Menjek és nézzem meg tehát.
Adjon szivem – ez többet érne –
Egy csésze párolgó teát.
Én
Ködös homályba vész a távol,
Ködös a völgy és álmatag;
Mily szép e könnyü, lenge fátyol,
E hószin bűvös áradat.
A nyári lángoló meleggel
E hideg virradat felér,
Aranyat ád a kora reggel,
Hamvas ezüstöt ád a dér!
Ő
Ne álmodozzék folyton, édes,
Vegye a való életet.
A dér fagyos, a köd veszélyes,
Azt eltagadni nem lehet.
A síkos hegytetőt bejárva
Míg hűvös, nedves künn a lég,
Megjön a csúz, a láz, a nátha;
Jobb lesz ittbenn maradni még.
Én
Jó, hát maradjon, sose lássa,
Mily szép az őszi virradat,
Ne tudja, milyen halk varázsa,
Mint bűvöl, átfon, elragad.
Ám én megyek, ködös világom
Lebegő, könnyü fátyla föd,
Mint egy homályos, édes álom,
Gyöngéden elborít a köd!
A fákon már
Nyugodtan alszik minden kis madár.
Tudják, hogy rájuk bajjal, veszéllyel
Nem jön az éjjel.
Lenn a vizen
A vizililjom alszik szeliden,
A kék hullámok, a mély homályban
Ringatják lágyan.
Aludj, s ne félj!
Kinyitja bársonyos kelyhét az éj,
S mint tarka pillék, a szines álmok
A földre szállnak.
S halk nesz ha kél,
Ne rettenj meg titkos zengésinél,
Lágy libbenéssel, mélyén az árnynak,
Tündérek járnak!
