Szamolányi Gyula: A dal

A költő dala csalogányszó,
A mely kizeng a lomb alól:
Önbánatát enyhíti véle.
De másoknak dús gyönyörére
Dalol.

A költő dala rózsaillát,
A mely belengi a tavaszt:
Önvágya száll abban merészen,
De mámort másoknak szivében
Fakaszt.

A költő dala égi láng, mit
A földre szórnak csillagok:
Mi benne ég, önlelke fénye,
De másoknak bús éjjelébe
Ragyog.

Szamolányi Gyula: Kályha mellett

Komoly gyászfátyol leng völgyön-hegyen,
Erdő, mező borongó csatatér…
A léleknek, mely sebzett száz helyen,
Csöndes szobácska most világot ér.

A kandallóban duruzsol a láng,
Ábrándba ringat nyájas félhomály;
Mintha altatna az édes anyánk,
A szív felejti lassan ami fáj.

A nyármulást, az őszi bús ködöt,
Az elhervadt rózsás reményeket,
Az álmokat, miket büszkén szövött,
De pókhálóként a sors szétvetett,

S most e meleg, meghitt zugolyban itt
Magát meghúzza jámbor pók gyanánt
S szövi uj álmok csillogó szálait
Üdvről, hírnévről dőrén egyaránt…

A kályhában libeg-lobog a tűz,
Szelíd fényében annyi méla báj,
A szívről minden árnyat tovaűz —
S az őszi ködből kél tündéri táj.

Szamolányi Gyula: Téli rege

Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Azt a fényt, amely ott sugárzott szemében,
Azt a melegséget még mostan is érzem.
Óh, pedig azóta fázom, egyre fázom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Mosolya: imádság, nevetése: balzsam,
Ahogy kezem fogta, száz gyönyör volt abban,
S füldöntuli üdvök kéje a kis szájon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Maga volt a szépség, maga volt a jóság,
Teste liliomból, a lelkében rózsák.
Angyali valóság… mesebeli álom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Óh, hogy a mesének vége szokott lenni!
Óh, hogy az álomból föl is kell ébredni!
Angyalt szárnya készti: égbe visszaszálljon…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Virág se volt, mikor koporsóba tették,
De virág közt sem lett volna ékesebb még;
Hiszen mind rászórtam szép reményem, álmom…
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.

Hull sűrű pehelyben künn a hó, csak húll, húlll…
Sose megyünk már ki a télbül, a búbul!
Sose lesz fény többé, se több dal az ágon…
Volt egyszer egy asszony ezen e világon.

Szamolányi Gyula: A darvak

Messze, messze,
Álmok ködébe veszve,
Vonulnak a darvak
Nyugatnak.

Zimankó űzte el sereggel
S most hívja tavaszi meleggel
Szebb, fényesebb haza szigetje,
Ligetje.

Dús nádasa, gazdag ere,
A rétje bő, tava tele,
S a szabadság kéklő egére néznek
A fészkek.

Az elhagyott hon hideg és kopár…
Künn boldogabb a bujdosó madár!
Mégis mély, néma vád szivökbe dobban
Titokban.

Látatlan árnytól fátyolos a tájék,
Nevetlen bútól énekük is fáj még,
Oltatlan vágytól néz szemök merengve
Keletre.

Magyar földön születtek,
Magyar folyókból ittak-ettek.
Lengtek magyar dal ütemére
A légbe.

S álmok mezején, pálmakertben,
Várnak szorongva, szárnyszegetten
Új tavaszára a magyar ugarnak
A darvak.

Szamolányi Gyula: Távolok zenéje

Szeretek nézni távolokba,
Hunyó napfénybe, csillagokba,
Szeretem a felhők futását.
Vándormadarak vonulását,
Távol villámok villanását,
Messzi mezőség csillanását,
Vizeket, amik messze rengnek,
Kék fényét távoli hegyeknek.

Szeretek nézni messze, messze,
Álmokra, rég ködökbe veszve,
Rétekre, hol hevertem nyárban,
Utcákra, hol valakit vártam,
Egy régi szóra, régi csókra,
Kiégett könyre, vén sírokra.
Szeretem az ódon szobákat,
Ahol ősök emléke árad,
Öreg írást és ócska nótát,
Mindent, mit múltak vágya font át,
Préselt virágot, ósdi nippet,
Selymet, mit még anyám kihimzett,
Tájat, hol éltem gyermekévet
S gyermekkoromból a meséket.

Szeretek mindent, ami távol,
Amin leng bűvös mesefátyol,
Mely föl egészen sohse lebben,
Semmit se hoz egész közelben,
De rejt mindent titokba félig –
Titkok zsongnak szivembe halkan,
S mint ó zenélőóra – dallam,
Távolok álmait zenélik.

Szamolányi Gyula: Szénpor

Ősz.

A daltalan, a hidegfényű légben,
Finom fonalak lengenek fehéren,
Tán szálai a nyár szemfödelének.
Szétfoszlott álmok, eltépett remények.

Tristia.

Csak kettő szomorú e földön,
Hol látni annyi szépet és nagyot,
Csak kettő szomorú: a börtön, –
S a szív, mit álma elhagyott.

Kövek.

Az ember nem jut ki a kőbül:
Élőre dobja a harag;
S a holtnak, emlékeztetőül,
A szeretet követ farag.