Szász Károly: Egy gondolat

Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csendes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észre vette,
Hogy szempillámon könny rezeg:
Hová gondoltam? – kételkedve
S szelid mosollyal kérdezed.

Hová gondoltam? – Isten tudja!
Jő s elröpül a gondolat,
Mint vándormadárnak útja,
Felhős, felhőtlen ég alatt:
Vándor daru a végtelenbe
Száll – s elnyeli a távol ég…
– De tedd csak hű kezed kezembe,
Megmondom: mire gondolék.

Csak arról gondolkoztam, édes,
Ha majd napunknak fénye vesz:
Melyönk jut majd előbb a véghez,
A sir partján első ki lesz?
Mert fogjuk legerősebben bár
Egymás kezét egész uton:
A végponton az egyik nem vár
S otthagyja párját, jól tudom.

És abban is megnyugszom, hogyha
Te léssz, ki előre mén.
Mert látni téged sirba rogyva,
Tudom, hogy túl nem élem én.
Homályos árnyán temetődnek
Mint hattyué hal el dalom…
– De hogyha én halok előbb meg:
Mi lesz belőled, angyalom?

Szász Károly: A magyar zene

Hallod, hallod a hegedűt!
Oh, hogy sír, hogy kesereg!
Négy kis húrban ennyi bánat
Nem is tudom, hogy fér meg!
Mint az erdő néma árnyán
A csalogány éneke;
Mint az édes anya sírján
Zokog árva gyermeke…

Hallod, hallod a hegedűt!
Oh figyelj húrjaira!
Hogy kél, hogy zúg végig rajtok
A Rákóczi vihara,
Benne vád és benne bánat
Mely lesújt, meg fölemel.
Sír a multon, – ám díjába
Nagy jövendőt követel!
Átka fölzúg… abba kardok
Csattogása elvegyül;
Csatazaj csörög… pedig csak egy
Kis nyirettyű hegedűl.

Hallod; hallod a hegedűt!…
Most megint a néphez szól.
Milliók öröme, búja
Visszhangzik húrjaiból.
Most a csikós kurjantása
S vidám füttye hangzik fel,
Amikor a csárdás közben
Barna szép leányt ölel.
Majd az arató leányok
Ajkiról kél játszi dal,
Föl-fölzendül, s időnként a
Távol messziségbe hal.
Most a bús legény keserve,
Kit babája megcsala…
Ablak alatt, titkos éjben
Fel-felsíró furolya.

Majd a három százados bú
Ríkatja a húrokat,
Olyan érzőn, olyan fájva:
Hogy a húr is megszakad…

Hallod, hallod a hegedűt!
Buzdít, kacag, keserget…
Négy kis húrban annyi érzés
Nem is tudom, hogy fér meg!…

Szász Károly: Angyal és ördög

A fejedelem szólt a művészhez:
“Két képet fess nekem művész!
Én vert arannyal megfizetlek,
Ha mindkettő kedvemre lész.
Egyikre fesd a legszebb angyalt,
Minő csak a mennyben lehet;
A másikra az ördögöt fesd,
Minőnek őt te képzeled.”

A művész véve a parancsot,
Nemes szerényen meghajolt,
Szép homlokán felgyult az eszme,
De ajka egy hangot se szólt.
Vevé a vásznat, a festéket,
És a teremtő ecsetet,
Elzárkózott csendes lakába,
És éjet napot összetett.

Készült a két kép, de munkában
Nem látta őket senki sem,
Félkészülőben vágyott volna
Birálni sok kiváncsi szem.
De végre fejedelme elébe,
Viszi munkáját a művész,
– El van leplezve mind a kettő –
“Uram a kettős munka kész.”

“Vegyétek le a leplet róla!”
Parancsolá a fejedelem.
Sok kéz lenyúlik; de előlép
Maga a művész hirtelen:
“Megengeded uram, a leplet
Magam vegyem le” szól ekép,
S leleplezi az egyiket… Oh!
Mely ragyogó, eszményi kép!

Bájos leánykép, melynél szebbet
Nem látott soha földi szem:
Mennyei öröm fénylik arcán,
Ajkán mosolyg a szerelem,
És szemének kék tükörében
– Mit fel nem zavar szenvedély –
Feneketlen s még is átlátszó
Tengerszem mosolyg: a kedély.

Fehér homloka derüjében
Egy cherub tisztasága van,
Selyem hajának szála oly fény,
Melynek árnyéka is arany.
Keblét emeli a lehellet,
Kezét imára kulcsolá;
S bár szárnya nincsen, hogy repüljön,
De mégis égből szállt alá.

A fejedelem jóváhagyólag
Intett fejével, és szemét
A képről a művészre, aztán
A tömegen jártatva szét,
Szólt: “szebb alakot álmaimban
Sem láttam ennél óh művész!
Leplezd le már az ördög képét,
Jutalmad fejedelmi lész!”

De a művész szigoru szemmel
Végigtekint saját művén…
“Ha ti nem leltek hibát benne;
De annál többet lelek én.
Mosolya hideg, szeme lankadt,
Homlokán nincs elég varázs…”
S fölleplezvén az ördög képét
Büszkén kiált: “Im itt a más!”

S az ördög képét még kiváncsibb
Szemekkel kémli a tömeg.
Keresi szarvát, hosszu farkát,
Sötét szemeitől remeg,
De ámulat! a szörny helyett egy
Gyönyörü arc mosolyg elé,
A százszor fényesbb kép előtt el-
Homályosul az angyalé.

Derültebb homlokán a fénynek
Részegitőbb varázsa ég.
Szemében vakítóbb a sugár,
És csábítóbb a szendeség.
Míg arcán reszket mámor és kéj,
Zilán kibontott fürtivel
Villanyfolyam szikrázva játszik…
Ugy epeszt és úgy ingerel!

És mintha ajka félig nyitva
Lihegne titkos kéj után,
És szeme álmodozni hívna
Homályos édes éjszakán,
S mintha az arcon, egy veszélyes
Örvénybe összefolyna ott
Mind, ami édest és halálost
Az őrült vágy álmodhatott.

“Ez hát az ördög? felkiáltnak,
Egy angyalnál szebb női kép!”
De csendet int a fejedelem most;
És a művész eléje lép:
“Én értelek – mond – igazad van;
Jutalmad bizton felvehetd,
Egy szép asszony szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet!”

Szász Károly: Iduna

Ne kapd föl nevét kósza hir!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!

Nem élt avégett: hogy nevét
A hir szellője hordja szét.
S ha dalolt: mint a csalogány,
Magának énekelt csupán.

Szelid dalán, – mit tudta ő:
Elmereng-é az átmenő?
Vagy pusztában elhangzik-e
Lelkének hangja: éneke?

Hagyjátok el hát, hadd legyen
Felejtett sirja jeltelen:
És néma hideg sirkövén
Ne légyen köny: csak az enyém!

Ne több virág: mint amelyet
A jó természet ültetett:
Ne több dal: csak mit egy szelid
Bús csalogány énekel itt.

Felejtsétek el, emberek!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Adj néki nyugtot, néma sir!
Ne kapd föl nevét, kósza hir!

Szász Károly: Változik még…

Változik még a világ s természet?
Ezután már nem mondhatja senki,
Hogy keleten jő fel a nap mindig
S elfáradván nyugoton pihen ki.

Ragyogó nap vagy te szent szabadság!
De nyugotról jő felénk sugárod,
S akkor lészen estéd, ha keletnek
Rabhazáit bús arczczal bejárod.

Ne menj oda! elvakitja őket
A rabokat fényes ragyogásod,
Hoszszu légyen, ha közünkbe értél,
Delelésed, nálunk mulatásod.

Oh ha volna Józsue közöttünk,
Megállitna tégedet az égen;
Hogy minálunk örök ragyogásod,
Véghetetlen delelésed légyen.

Szász Károly: Fülemile dal

Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.

Fekszem a zöld fűbe’ hanyatt,
Rengő bokor árnya alatt;
A madár mindegyre dalol,
Kihallik a bokor alól.

S amint szertehordja a szél,
Szívemben is visszhangja kél,
Szívem kellő közepében:
Olyan búsan, olyan szépen!

Azt énekli az a madár:
Egyszer van az életben nyár,
S mikor eltöltöd a nyarat,
Csak a száraz lombja marad!

Szász Károly: Új év napján

Reggel korán, a mint felérzek,
Zsong a szobám, mint egy kis fészek.
Sugás-bugás: “nem ébred mégsem?”
Alig várhatják ébredésem.

Kisebb fiacskám, nagyobb lányom
Siet, hogy nekem jót kívánjon;
Aztán versenygnek a nagyobbak,
Hogy melyik tud kívánni jobbat.

Az anyjok jő legutoljára,
S ajkamat egy hő csók lezárja.
A mint lágyan, némán borul rám,
Mint sárga partra csöndes hullám.

Szememben üdv s öröm-köny fénylik,
Mit mondjak én viszont ma nékik?
Ez üdvömért mit tudjak adni?
Oh van-e áldás, olyan, annyi?

Megáldom őket mind egyenként,
Adjon az ég rajok meleg fényt,
Hogy nőjenek, mint gyönge plánta,
S viruljanak e szép világba.

Még annyit mondok a fiuknak:
Az életbe ha majd kijutnak,
Mit én csináltam kezdve gyengén,
Folytassák ők azt jobban, mint én.

A lányoknak – mit isten adhat,
Kívánom nekik a legjobbat:
Legyen mind anyjához hasonló,
Oly szép, oly hü, oly munkás, oly jó!

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1877. január 7. (1. szám)

Szász Károly: Hazámhoz

Hírt sem hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Azt a völgyet, azt a bércet
Soha nem feledhetem,
S kél szivemben vágyó érzet:
Hogy zokogjak kebleden!

Semmi, semmi ki nem pótol,
El nem mossa képedet;
Kérdem a sebes folyótól:
Mért hagyott el tégedet?
Kérdem a szálló madártól:
Tán kiszáradt a berek,
Hogy tőled ő is elpártol,
Mint a hűtlen emberek?…

Gondolom: a nehéz felhő
Arcod özvegy fátyola;
Gondolom: a síró szellő
Egy ismerős furolya;
Gondolom: a virágillat
Esdő sóhajod talán;
S pásztortűz az a kis csillag
Kék havasod oldalán…

Téged látlak minden képben,
Mely felém száll messzirül.
A sík rónán minden lépten
Béreid árnya leng körül.
Búcsuzó anya – fiának
Szent ereklyeképet ad,
S az, – habár az évek szállnak –
Mindig kebelén marad!