Szemere Miklós: Másnak is volt…

Másnak is volt, nekem is volt
Sok szeretőm, édes kincsem;
Voltra mitsem ád a zsidó –
Mit ér, ha volt! Most már nincsen!

Virágerdő volt örömem,
De mind elrepült potomra,
Rózsalevélnyi sem maradt
Annyi közül – vén koromra.

Mint midőn a király fia
Koldussá lesz a mesében
S a dús élet kincseiből
Csak egy lant marad kezében.

És a földet, melyből egy öl
Még sajátja, dallva járja, –
Ha vigan zeng rezgő húrja
Ki gondolna bú-bajára…

Víg kacajból font ostorral
Űzöm el magamtól búmat
S vérző szívvel, vidám dal közt
Fonom tövis-koszorúmat.

Szemere Miklós: Könyörgés

Bocsásd meg bűnömet
Költőknek atya óh Apoll!
Ha dalaim tán rosszak. –
Hiszen te oly távol lakol mitőlünk
Hogy még Rikóczi társam ajakának
Idétlen macskanyivását is
Szelided méhdongásnak hallod,
Mikorra innen hozzád ér. –
Te boldog vagy!
A távolság téged meg óv…
De földiek mi
Merre fussunk?
Hova bujjunk?
Kik őt naponta hat lépésrül halljuk.
Óh lantos Apolló!
Verseimmel
Ha csakugyan vétkeztem ellened,
Ha csakugyan bűnhődnöm kell,
Melyet Rikóczi lantja kinoz,
Elégedj meg fülemnek gyötrelmivel…
Ne küld fejemre bosszuló nyilad!

Szemere Miklós: A falu bolondja

Bohó Jancsi az én nevem,
Hehehe!
A királynak sem szolgálok,
Merre tetszik, ott kószálok;
Ha én elkacagom magam –
Egész falu kacag rajtam,
Hehehe!

Tarisznya lóg a vállamon,
Hophophop!
Egy rossz poltra sincsen benne,
Volna benne, hogyha lenne;
Táncomat, ha akad párom,
Csak egy gatyaszárban járom,
Hophophop!

Gazdag ember volt az apám,
Biz igen!
A mit csak bírt, azt mind birom,
Saját talpam a bocskorom.
Hej de jó bőr! ha kilyukad,
A lyuk újra összeragad –
Biz igen!

Hát az anyám mit hagyott rám?
Mit bizony?
Egy korsót: a tenyeremet,
Két párnát: a két fülemet;
Ezt soh’se kell megfoltozni,
Azt soh’se kell megdrótozni,
Nem bizony!

Kocsmárosné hallja kend csak,
Hehehe!
Adjon egy pint bort galambom!
Holtom után kendnek hagyom,
Kendnek mind a két párnámat,
A korsómat, bocskoromat –
Hehehe!

Szemere Miklós: Életutam

Szerte bolygok én az
Élet vadonában,
A csalfa örömet
Üzöm gyors futtában;
De rabul sovár szivemhez
Őt nem füzhetem soha;
Most közel van, ujra rebben,
Vésztől ingó rengetegben
Mint a lombok szarvasa.

Szerte bolygok én az
Élet folyamában;
Örömet halászok
Zugó hullámában:
De csak alig illettem még
A folyó aranyhalát;
Mint a hulló csillag éjjel,
Ragyogó tündérszökéssel
Mélybe tünik csalárd.

Szerte bolygok én az
Élet pagonyában,
Örömre teszem ki
Léptem, zöld bokrában;
De csapongó szellemszárnya
Földhöz csak perczig ragad,
Ujra mennyre száll csattogva,
S gyönge lépvesszőmön fogva,
Egykét halvány toll marad.

Szemere Miklós: Emmi

Én is vesztettem már – kit magános órán
Megsirassak lelkem egész fájdalmával,
Össze forrott szívem – e sötét világnak
Egy kis porszemével – egy uj sírhalmával.

Élet és sír között van megosztva szívem,
Mint magános tölgy a puszta közepében.
A milyen magasra nyúlik fel a légbe,
Ép oly mélyen fészkel a föld kebelében.

Sötét hollók jönnek sötét hollók szállnak,
Le is törnék sulyok alatt a fa-lombja. –
Ha virágos gyepen játszó gyermekeimnek
Felrebbentésökre nem terjedne gondja. –

Meghajlik a lomb, a hollók felrepülnek,
De sötét mezökről ott marad az árnyék, –
Át villan keblemen az örök egy percze…
Mégis mégis mintha övig földben járnék.

Korán elhunyt leányomhoz

Szemere Miklós: Avult csuha

Elrongyollott, avult csuha,
Már ez az én életem!
De ha már nyakamba csapták,
Holtomig le nem vetem.

Itt a tél! a csuhát télre
Ki vetné le cimborák!
“Rosz juh, mely nem birja gyapját!”
A pap még igy szólna ránk!

Igaz! kopár juhlegelő,
Már a vénnek ez a föld!
Ameddig csak ellát szemünk,
Nincsen rajta semmi zöld.

Reménységünk: viharűzte
Száraz kóró, fut, kereng. –
Eh! hogy telelünk ki? az a
Gazdánk gondja, nem mienk! –

Élet: tarka alföldi szűr!
Viritottál hajdanán! –
Mind lekoptak már cifráid,
Le a rózsa, tulipán!

Amig uj vagy, a tűz nyájas
Melegével vagy tele,
Ha megkoptál, foszlányidon
Átalfú a tél szele.

Rongyos élet, koldus condra!
Öregség a te neved.
Ki tűrne ha a vidámság
Olykor nem foltozna meg!

Szemere Miklós: Bordal

Fiúk, a bor istenének
Anyja ki volt? Semele!
Semele volt édes anyja,
A fia meg Szemere.
Isten vére buzog bennem,
Úgy tekintsetek reám!
Fel, fiúk, a boros kancsót,
Éljen Bachus, az apám!

Tudjátok-e hol születtem?
Ős Tokajnak szent hegyén.
Szőlőfürt borult ajkamra
Anyaemlőnek helyén.
Édes muston növelkedtem,
Mint harmaton a virág, –
Bujdosóra hát a kancsót,
Bujdosóra, cimborák!

Kancsót, fiúk! e földön a
Szív legnagyobb orvosát!
Tudta Bachus mit tesz, midőn
Az égből a földre szállt.
“Félre csillagkoszorú! – mond –
Jer fejemre, zöld borág!”
Bort, bort! bánatoszlató bort
A pohárba cimborák!

Nagy bú ülte lelkem egyszer:
Eltemették szeretőm;
Búmban bort ittam s leültem
Sírjára a temetőn.
De mit látok! minden fejfa
Helyett egy-egy rózsa-ág!
E csodát mi szülte!? A bor!
Fel a kancsót, cimborák!

Fel a kancsót! minden egyéb
Csömört szűl, higyjétek el:
E föld – régóta kóstolom –
Keserű egy eledel!
Hideg a menny, – s álltam szélén:
Nagyot éget a pokol!
Kettő jó csak e világon:
Az első csók és a bor!

Fel a kancsót, a virágos,
Teli kancsót, – igyatok!
Míg a földbe nem kaparnak,
Vezéretek én vagyok.
Mit mondtam? hisz kinek apja
Isten, meg sem halhat ám;
Kancsót, fiúk, kancsót! éljen
Bachus, nagy dicső apám!

Szemere Miklós: Önzés

Összejött a két kárvallott barát;
Péter – tűz által, árvíz által – Pál;
“Házam elégett!” szól Péter, – s amaz:
“Harminc boglyámat vitte el az ár!”
“Mondom, a – házam!” – “az ár, tönkretett!”
Csupán magára gondol: Péter, – Pál; –
Kezdettől óta e kerek világ
Ily Péterekből s ily Pálokból áll!

A szolgalegény: Bandival – gyürűt
Vált Kató, – fülig szerelmes bele, –
Dúsabb kérő jött: Kondor, a juhász,
S újjára ennek száll Kató jegye, –
De telkes gazda miatt, ezzel is
Szakit, habár Boncs gazda nagy iszák; –
Mióta földre süt a nap, ilyen
Leányokból áll a kerek világ!

Lagzit ül Lebbencs a szép Pannival,
Lebbencs, a helység legdúsabb fia,
S a legdolgosabb, a legjobb leány:
A menyasszony a Lebbencs Pannija;
Pannit szólják meg a lyányos, irigy
Anyák, – Lebbencset a fias apák; –
Ily apákból, és ily anyákból áll,
Mióta fennáll, e kerek világ.

Nyolc évtől óta huszár: Bogodi,
Volt szántóföldje vagy három darab,
Földét: szomszédi jobb- és balfelől,
Elszántogatták e nyolc év alatt. –
Amire hazakerűlt: volt, – de nincs!
Mint elfoglalták a gonosz komák!
Ily szomszédokból, ily komákból áll,
Kezdettől óta e kerek világ!

Lúdtollam mi most? hegedűvonó!
Hegedűszóban szép mesét jelent!
Egyaránt önző az emberfia,
Akár itt alant, akár odafent.
Palota szülje vagy szalmás födél,
Az ember mind egyforma mákvirág!
Ilyen volt mindig, és ilyen marad,
Amig csak meglesz e kerek világ!

Szemere Miklós: A vadon költészete

Édes kürtöm! te, kit a juharnak görbe
Ágáról metszettem egykor a vadonban,
S karcsu hangos öblöd gondosan kivájva,
Fényes barna szijjal körös-körül fontam,
Viszhang csábitója, erdők fuvolája,
Bércek közt andalgó lelkem muzsikája!
Ha majd sírba szállok, jobb feküdj mellettem,
– Lelkem a jövendőt szomorkodva látja –
Kalmár idők jőnek, kipusztul e korral
A vadontermészet egyszerü barátja.

Te sötétlő bérc ki fogsz pusztulni egykor!
Melynek rám borul most fáid szent homálya.
S hol ágas címerét növeszthesse, nem lesz
A szarvasnak többé menedék tanyája;
S mit a szomjas vadász sziv arcára fekve,
Nem lesz nyoma többé záporcseppel telve.
Óh csak meg ne érjem a zugó erdőknek,
Lelkem menhelyének végső pusztulását!
A szentségtelen kéz mindenik csapása
Mit reá mér, sebet az én szivemen vág.

Még elbájol óh bérc! vadon költészeted…
Tölgyeid százezre még most is rengeteg!
Megfogódva sűrűn csapkodó galyaid
Közt, még marakodik a dühös fergeteg;
Hűs árnyak közt foly le zúgó patakod még,
Titkos éjtől fedve hallgat még a mélység,
Döbbentő csendében titkos ige hallik…
Lombjaidon által nem hat a napvilág,
Enyelgésök közben az erdők tündéri
A vadászt álmában meg-meglátogatják.

Szemere Miklós: Agglegénység

A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendűlt,
A kalapod még félrecsapva állt,
Haj! egyenesen hordod már, – ugy illik;
Hijában! ifjukorod már lejárt.

A táncteremben húzza a cigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgye? hogy nem szöksz közéje
Az ifjú népnek, mely víg táncra szállt.
Oh átkozott tíz év, mint elrepültél! –
Hijában! ifjúkorod már lejárt.

S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka:
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
A lyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed,
A lyányszemecskék jobbra-balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szíved, s nyugodt arcot kell mutatnod?!
Híjában! ifjúkorod már lejárt.

És, tudod-e, hogy mi a kínok kínja:
Ha nem leléd föl, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! s im lelked reá az
Imént fölserdűlt lyánykák közt talál;
Elragad szíved… és szerelmet vallasz…
S ő, csodálkozva tekint föl reád;…
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! ifjúkorod már lejárt.

Sem vén, sem ifju, – közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek… átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
“Uram bátyám” már ifjaktól neved.
Vőfél többé nem, – násznagy léssz örökre
S nőszők kérője, ezt bizzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! ifjúkorod már lejárt.

Tíz év még! – rostul lelked; – s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
“Örömet már nem adhat; de, legalább
Hű ápolóm lesz sírig,” gondolod. –
Mit búsulsz! – újra megifjúltok: a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, – bor közt kurjongatva:
Atkozott idő, be hamar lejárt!