Szendrey Júlia: Keserű kín

Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében,
kísértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kínoktól ostorozva.

S rám vonom a búbánat szőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.

Szendrey Júlia: De kijutott nekem…

De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.

Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A mult szemfedője!

Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak!

Mult idő! oh, miért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kisérteni?

Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végkép eltemetni!…

Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek;

Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sirodon halna el
Végső lélekzésem!

Pest, 1856. április 14.

Szendrey Júlia: Sejtelem

Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.

Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.

Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.

Nem háborítva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.

Jól sejtek-e?… vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.

Igy lesz-e ismét?… s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a néhány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?

1861.

Szendrey Júlia: Tizenhatodik Lajos

“Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele”,
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.

Tulajdonképen a vermet
Nem a jámbor ásta,
Csakhogy be nem huzatta, és
Ez volt elhibázva.

Mert ha annak idejében
Mindenható tolla,
“Nincs többé halálbüntetés!”
Imert irta volna,

Úgy felséges vállai közt
Most is ott vón’ nyaka;
És fölkent szentséges fejét
Le nem ütik vala.

Mert az istentelenségbe
Annyira nem esnek,
Hogy még királyaiknál is
Rosszabbak legyenek.

Nem volna-e jó egy kissé
Erről gondolkodni,
S ezt mielőtt késő lenne,
Bölcsen megfontolni?

Mert ez a vaksággal vert nép
Se’ nem hall, se’ nem lát,
Azt hiszi, mit neki főztek
Királyoknak sem árt!…

Szendrey Júlia: Halottak estéjén

Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!

Oh, mert ki nem fogy az inségnek árja,
S az üldöző sors soha sem pihen,
Egyik csapása a másikat éri,
S ki tudja, mennyit bir még el szivem.

Ha el nem vérzett, nem szakadt meg eddig,
Mi van még hátra, mi fog jönni még?
Mi lesz, s milyen lesz az az utolsó csepp
Mikor megtörve igy szól majd: elég!

Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik már nyugosztok, kiszenvedtetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Mikor leszek már én is köztetek?

1864.

Szendrey Júlia: Az emlékezet

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?

Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes útját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kísértetet.

S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elüzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.

Meglátogat ezer alakban,
Vagy inkább szüntelen velünk van,
Csak elrejtőzik olykoron,
Meg-megszólal, beszélget hozzánk,
Midőn azt legkevésbbé várnánk,
Régen nem hallott hangokon.

Mikor kaczaj, vig tréfa közben
Szavunk eláll, szivünk megrezzen,
Elsötétülnek szemeink:
Ilyenkor elmult szenvedésnek
Kinzó szelleme látogat meg,
S feltépi régi sebeink.

S midőn kinpaddá lőn az élet,
Melyre balsorsunk felfeszitett,
Ajkunkon honnan e mosoly?
Egy-egy boldog óra emléke,
Mely gyötrődésünk közepette
Föltámadt halottaiból.

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek,
A múltból az emlékezet?

1861.

Szendrey Júlia: Bölcső mellett

Mondják: iszonytató vihar dúl
Mennydörgés, villám oda kinn,
Hogy a felhők, mint sötét árnyak
Nyargalnak a szél szárnyain…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem májusnak verőfénye,
Viharról én mit sem tudok!

Mondják: két ellenséges tábor
Egymással véres harczra kelt,
S nem hallani mást a világon
Mint csatazajt, fegyverzörejt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a béke olajága,
Csatákról én mit sem tudok!

Mondják: gyűlölség és gonoszság
S bűnök tanyája ez a föld,
Hogy szerelem, barátság álarcz,
Mit az önzés magára ölt…
Csöndes szobám egyik zugában
Én egy kis bölcsőt ringatok,
Szivem a szeretet oltára,
Gyülölségről mit sem tudok!

Szentély e hely, sarut leoldva
Lépek csak által küszöbén,
S e bölcső mellett, mint oltárnál
Szent áhítattal állok én:
Feledve minden e világon
Mig e kis bölcsőt ringatom,
Míg égi dalként gyermekemnek
Halk pihegését hallgatom.

1860.

Szendrey Júlia: A költészethez

Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett,
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percznyi üdvösség tüntével,
A fájdalomnak órája ütött, —
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött.

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait, —
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sirba hitt:

Oh ekkor — ekkor… az önnfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót:

Úgy téptem én ki — s jaj, hogy ezt cselekvém! —
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt — egy szent kép birtokomban, —
Feldult egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl a magasba hivá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyult fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! — képed, —
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh ne vond vissza e sugárt lelkemtől, —
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek csupán!

Szendrey Júlia: Az est

Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.

Dalaid mért dalolni nékem?
E hangokat nem értem én. —
Miről beszéltél, szerelemről?
E szót én rég elfeledém.

Emlékezvén régmult időkre,
Azt hiszem, édes szó lehet;
De most folytatnom kell az utat,
Mely mindenkit haza vezet.

Az én utam már lefelé tart,
Fáradt lábam alig viszen.
A régi tüz kiégett immár,
Óránként inkább érezem.

1868.