Szendrey Júlia versei

Szendrey Júlia: Keserű kín

Keserű kín és gyötrelem
Volt énnekem a szerelem;
Ami másnak életet ad,
Az hozza rám halálomat.

Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében,
kísértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek.

Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok;
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kínoktól ostorozva.

S rám vonom a búbánat szőtt
Gyászos halotti lepedőt,
S várom, hogy az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.

Szendrey Júlia: De kijutott nekem…

De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.

Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A mult szemfedője!

Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim,
Koporsóra hullnak!

Mult idő! oh, miért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kisérteni?

Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végkép eltemetni!…

Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek;

Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sirodon halna el
Végső lélekzésem!

Pest, 1856. április 14.

Szendrey Júlia: Sejtelem

Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.

Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.

Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.

Nem háborítva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.

Jól sejtek-e?… vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.

Igy lesz-e ismét?… s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a néhány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?

1861.

Szendrey Júlia: Halottak estéjén

Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!

Oh, mert ki nem fogy az inségnek árja,
S az üldöző sors soha sem pihen,
Egyik csapása a másikat éri,
S ki tudja, mennyit bir még el szivem.

Ha el nem vérzett, nem szakadt meg eddig,
Mi van még hátra, mi fog jönni még?
Mi lesz, s milyen lesz az az utolsó csepp
Mikor megtörve igy szól majd: elég!

Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik már nyugosztok, kiszenvedtetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Mikor leszek már én is köztetek?

1864.

Szendrey Júlia: Tizenhatodik Lajos

“Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele”,
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.

Tulajdonképen a vermet
Nem a jámbor ásta,
Csakhogy be nem huzatta, és
Ez volt elhibázva.

Mert ha annak idejében
Mindenható tolla,
“Nincs többé halálbüntetés!”
Imert irta volna,

Úgy felséges vállai közt
Most is ott vón’ nyaka;
És fölkent szentséges fejét
Le nem ütik vala.

Mert az istentelenségbe
Annyira nem esnek,
Hogy még királyaiknál is
Rosszabbak legyenek.

Nem volna-e jó egy kissé
Erről gondolkodni,
S ezt mielőtt késő lenne,
Bölcsen megfontolni?

Mert ez a vaksággal vert nép
Se’ nem hall, se’ nem lát,
Azt hiszi, mit neki főztek
Királyoknak sem árt!…

Szendrey Júlia: Fiatal leánynak

Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.

Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még,

Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.

Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.

Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.

Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.

Igy csak azt kívánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!

1857.

Szendrey Júlia: Hajnal-e, alkony-e?

Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?

Köröskörül sötét
Csillagtalan éjjel,
Csak e tüz világol
Ott ijjesztő fénynyel.

Hogyha ez hajnala
A támadó napnak,
Ha feljön, tüzétől
Világok olvadnak.

Ha pedig alkonyat,
Jaj volt ott a földnek,
Ahová e napnak
Sugári sütöttek!

Hogyha északi fény
Az elnevezése,
Ügy az egy meggyilkolt
Világ elvérzése.

Sem hajnal, sem alkony,
Sem az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén:

Az egy kiégett sziv
Végfellobbanása,
Elhamvadt tüzének
Utolsó szikrája!

1860.

Szendrey Júlia: El, messze innen!

El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!

A hol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.

Oh miként vágynám megpihenni
Csendes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.

De hasztalan, de mind hiába,
Tovább, tovább, egyre tovább.
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sir mélye ád.

Szeretni kell s gyűlölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kin elhagyott.

1861.

Szendrey Júlia: Kezd már tombolni…

Kezd már tombolni az őszi vihar,
Meg-megcibálja a fák üstökit
És szerteszórja a leveleket,
Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,
És reszket rajtuk valamennyi ág,
Egy-egy sohajtás, oly hosszú, nehéz
Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el
Őket az élet, a tavasz jele:
A zöld levél, az árnyas lombozat,
Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong
S lelkem zilálja őszi fergeteg; –
Letép-e róla minden örömet,
Miként a fáról a leveleket?…