Szenteleky Kornél: Levél a kedveshez késő éjjel

Nem tudok írni, bocsáss meg nekem.
A fejem zúg, helyemet nem lelem,
felcsavarom a rádiót, újságot lapozok,
az asztalon új könyvek, felvágatlanok…
Hiába, nincs már ideg és idő,
könyvben, pohárban nincs feledtető.
Néhány sort kopogok le az írógépen,
őszinte akarok lenni mindenképen,
szavaim azonban hazugul hangzanak.
Széttépem a papirt. Mint a vak,
aki idegen világba került, botját elvesztette,
tétován tapogat, a levegőt reszketve fogdossa.
Hová megyek? Hová megyünk?
Világos választ ki adna nekünk?
Ötvenmillió a munkátlanok száma
és mind többen lesznek. Hiába!
Milyen szép lenne, ha csak mi ketten
lennénk egymásnak: élet, vágy, cél s egyetlen
probléma. Ha tiszta ég simúlna ránk,
mint ragyogó selyemsátor. S katáng
meg kakukfű pihegne lábunk alatt.
Ha tiszta lenne a láthatár s
falat nem látnánk sehol. Ó, sápadtkezű kedves,
ne haragúdj, de erről álmodni üres
búborék-játék. Hallod, mit mond a rádió?
A munkátlanok száma ötvenmillió.
Halál, materiálizmus, gázbomba,
Hitler, Al Capone, földrengés, India…
Fáradt vagyok, alunni kéne már,
az álomban nincs talaj és határ.
Bután horkolni! S ha felnyitnám szemem,
megpillantanám egy riadt reggelen,
mint úszó, hívó messzi délibábot,
az igaz embert s az igazabb világot.

Szenteleky Kornél: Hajnalban, kis állomáson

Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.
Zsírfoltos batyuk, kajla kosarak,
szurtos parasztok kuporognak
bűzben bóbiskolva.
A villany oly gyenge már,
mint ájult apáca.
Jön a hajnal fázósan és mogorván,
piszkosan tápászkodik fel a téglagyár mögött.
Tárcsák verődnek össze,
kopott, koldus vagonok szégyenkeznek
a rosszkedvű rideg virradatban.
Beteg lámpa inog
bánatos ívben,
fütyül a tolató
fanyarul, fáradtan,
zöld a váltó szeme:
mehet!

És te megjelensz fehér kalappal,
üdén és kívánatosan,
tisztán tündökölve és titokzatosan,
mint színpadi csoda.
Ki vagy?
Houbigant árja úszik mögötted,
puha hálószabók szaga,
hordár bőröndöket hoz,
melyeken színes cédula.
“Albergo della Luna Palermo” –
szól az egyik s a másik így beszél:
“Hotel Imperial Bruxelles”.
Vidám szerelmes ágyból jöttél,
esti fürdő után,
csókzápor után,
csókmámor után
és boldogan aludtál,
mint jóllakott vadállat.

Ki vagy?

Szép vagy.
Gőgösen lépkedsz a peronon,
illatok fátyla libeg utánad
s én búsan, irigyen találgatom
kiléted, utad, múltad
s a célod.
Ritka, idegen virág vagy,
kinek nem tudom nevét és honát
de szédülve szívom illatát.
Szép asszonyi élet vagy,
akit nem ismerek,
aki csak idegen férfiak számária
kín, gyönyör, élmény és csoda,
míg nekem csak vágyаkat csókoló
szomoгúság.
Istennő vagy, aki eltűnik,
mint minden égi jelenség,
aki kényesen és kényszeredetten lépked
ezen a bűzös, döglődő,
batyus, kis állomáson,
ebben a rút, rideg, rossz szagú reggelben.

Titok vagy-e, vagy messzi vágy?

Úgy szeretnék veled menni,
messzi menni,
messzi menni,
veled menni…

Veled menni,
te fehér kalapos, te isteni, te drága
és soha vissza nem jönni
e bűzös, bánatos, batyus, kis állomásra.

1926.

Szenteleky Kornél: Barátom a szamár

békésen bölcsen hegyező fülekkel
visz és vezet
a Királyok Völgyében.
A ragyogó rózsaszín sziklákról
vissza??ttan minden sugár
s a rekkenő hőségben
a szúró sugaraktól
kábán ingok a nyeregben.
De barátom a szamár
nyugodtan lépked,
ő tudja az utat, a célt
és tudja az élet értelmét.
Én bízom benne,
elismerem fölényé
és megsimogatom az izmos, szürke nyakát,
mely biceg és biccent
a kurta lépés?knél.
Aztán kutatok, keresek
valami szó után,
melyet megértene
ez a hűséges jó barát
a perzselő sivatagban.
Két arab szó jut eszembe
mindössze,
az egyik édest jelent,
a másik szolgát.
Nincsen több szavam
ebben a bágyasztó, bódító fényözönben,
mikor szikkadt a szem
és ájult az agy
és a szótárom otthon maradt.
“Helu Haddam” –
mondom hát hálásan
és biztosan hibásan
a nagy szürke fülékbe.
De vezetőm, barátom,
bizalmasom és tikkadt életem
hordozója
megértően bólint,
megpeckeli fülét,
majd nyájasan felnyerít
és szinte vidámabban
aprózza lépteit
ebben a vakító sárga-rózsaszín
kohóban.
Milyen jóleső ez a válasz,
ó barátom.
“Helu Haddam” –
mondom becézgetőn,
köszöngetőn
és máris biztosabban
ülök a nyeregben.
Tudom, hogy egy hűséges barátom
van a sivatagban,
aki becsülettel visz és vezet,
mert tudja az utat, a célt
és megbocsájtja tudatlanságom,
gyámolt?lanságom
és emberi gyengeségem.

Luxor, 1927

Szenteleky Kornél: Egy pillanat

Ha majd ismét eljön egy karácsony,
milyen szép lesz a hó, az öröm,
a csúf szívek is szépek lesznek,
amint cukorkát visznek másnak.
Ismét karácsony lesz!
Este társaság lesz nálatok,
dióspatkó és szép, vörös tea,
puncs is lesz tán, meg kedves kártyajáték,
élces kedv meg piros hahota.
Te pedig egyszer felveszed a kártyát
és szemed elréved.
Nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
a lámpafényben.

– Mi az? Hova gondolsz? Rajtad a sor!
– ekképpen szólnak hozzád,
de te nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
a lámpafényben.

Az is lehet, hogy messzebb nézel,
hogy engem nézel
e kurta pihenő pillanatban,
engem,
aki nagyon messze van már
múltban, földben, poros emlékezetekben
és rozoga cukorskatulyák lomjai között.
Én ugyan akkor már táltossal vágtatok
a fekete feledés felé,
mely titokzatos és dermesztő,
mint minden halál,
de lehet, hogy halvány fényecske villan
a révedt feketeségben
és lehet, hogy te látsz engem,
kedves.

E bús pillanat oly rövid,
mint hulló csillag karcolása
és méla, komorult arcod ismét
mosolyra virul.
Felkacagsz.
Már minden elmúlott!

– Tudom már! – mondod
és drága kezed,
melyre egykor annyi csipogó csókot
cseppentettem,
most a tök felsőt
leteszi az asztalra.

1926.

Szenteleky Kornél: Alázatos kérdés az élethez

Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?

Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre –
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?

Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.

1925.

Szenteleky Kornél: Csodálkozó sóhaj az idegenhez

Szeretni szeretnélek
hatalmas Idegen,
barátságban szeretnék élni veled,
mint repkény, mely óriás
tölgyre kúszik.
Szeretni szeretnélek
és bizalm?sod szeretnék lenni,
hogy megértsem munkád, játékod, szeszélyed,
és szeretném, ha érezném
a jóság megbocsájtó melegét benned.
Ó, ha testvéremnek tudnálak,
milyen könnyű volna!

De jaj! te elviszed hitem és múltam,
apámat, kis húgom, meleg tenyerű
jó barátom,
elcsened álmaimat, ifjúságom
ritka, rejtett, tiszavirágos mosolygásom
elviszed, ami szép, ami drága,
ami meleg, ami vigaszos
és pucénan, társtalanul hagysz
az évek kopasz, hűvösödő őszében.

Nem értelek. Ozirisz, hatalmas úr,
borzongva látom szívtelen szeszélyed
kegyetlen munkád, fenséged, halhatatlanságod. Megdöbbenek örök és végtelen
hatalmadtól!
Csodállak, féllek, ámullak, tisztellek,
de nem tudlak, nem tudlak szeretni!
Idegen maradsz, gőgös úr maradsz
és én örökre ámulás rabszolgád maradok.

1928.

Szenteleky Kornél: Bácskai éjjel

Szabályos sorokban zsendül a vetés
a józanság egyeneseket húz
az önzés határköveket állít
és megbízható lakatot tesz a magtárra.
Minden oly hasznos, minden oly józan
nagy értéke van a trágyának
a késnyelők és komédiások
félve, idegenül kullognak e tájon
és alázatosan köszönnek
a füstölgő trágyaszekereknek.

Minden oly hasznos, minden józan
a szépség apró angyalkáit éppúgy
kiűzik a hurkaszagú házakból,
mint az éhes, lázas, riadt szemű
koldusokat.
Éjjel pöffedt hasak horkolnak e tájon
az álom pilléi senkit sem visznek
smaragdos, rubintos óperenciákba.

Nem kérdem, szabad-e, helyes-e,
józan, hizlalós, értelmes dolog-e
álmodni bércekről, búzátlan sziklákról,
sasokról, fényekről, Párizsról, világról,
csodáról, mákonyról, szent, jó asszonyokról…
Éjjel van, horkol a dagadt disznóhizlaló,
a százláncos gazda gutaütötten emészti
az esti vinkót meg a paprikást,
mialatt én spanyolul tanulok,
Hölderlint vagy Rimbaud-t forgatom bűvölten,
Van Gogh lángoló vonalait ámulom
vagy Nietzsche megejtő mélységeibe szédülök
sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel.
De aztán hirtelen kibúvok a könyvek
magas és biztos bástyája közül
ki az ólszagú éjszarkába!
Kapzsi otromba ebek csaholnak utánam,
de én már kint járok a vetések közt
gonosz mosollyal, mint a kazalgyújtogató.
Alattomosan kuncorgok,
káröröm bugyborékol bensőmben,
mert most ültetem el a téboly
mákonyos, magtalan, tündérszép
virágait
a hasznos, trágyás, egyenes,
bácskai barázdákba.

1928.

Szenteleky Kornél: Szerencse kereke

Csákányok, pörölyök, ásók és kezek,
hámorok és szurtos kis műhelyek
munkája és mocskos élete,
sok keshedt, keserű hétköznap,
köhögés, hajszolt, mosol?tal?n este,
suta sóhajok, nyűtt, izzadt álmok
végtelen és jeltelen temetője,
dagadt izmok, olajos tenyerek,
rossz tüdők és bamba tekinteték,
reménykedések, sovány betétkönyvek
gyászos, gyűrött párnák alatt,
hervadt-víg asszonyok, éhes gyerekek,
lázak, lobogások, lelkek, életek –
egy pillanat alatt a tiéd,
minden munka nélkül a tiéd,
egyedül a tiéd.

Mikor azonban a croupie? eléd teszi
a zsetonok tarka vagyonát –
őrájuk gondolok, az éhezőkre,
a fáradtakra, az izzadókra,
a dolgozókra, a milliókra,
a mocskosokra, a nagyon jókra,
a tűrőkre, a krisztusokra,
akikkel gúnyt űz a játék,
de akik nem zúzzák össze
a szerencse kerekét.

Monte Carlo, 1928

Szenteleky Kornél: Éjjeli menekvés

Éjjel, mikor mindenki hortyog
űzött, riadt patkány módjára
kiosonok a házból
és a kék ködben kilopódzom az állomásra.
Körül-körülnézek, mint gyilkos,
kinek nyomában van már a rendőrség
és torkomban lihegő szívvel
felugrom a vonatra.

Megmenekültem!

Bent villanysugár, tikkadt parfőmök,
útitársnőm lehunyja szép szemét,
furcsa, távoli nyelven beszélünk:
egy mozdulat — bő, vonzó vallomás
a szem villanása — vágyak terjengős éposza,
csintalanul és hahotásan gondolok arra,
hogy milyen maflán fognak ámulni
börtönöm rideg bajszú őrei,
a huszonnégy órás hétköznapok,
ha észreveszik holnap reggel,
hagy valaki hiányzik a tapasók közül.

Én messze járok most a kalodámtól,
a rút, görnyedt alacsony napoktól,
a fénytelen, fásult ugyanaztól.
Könnyen, kótyagosan röpülök tovább
ünnepek, pünkösdök felé.
Az élet felett, az idő felett
szállok, száguldok, nevetek
és megcsókolom ígéretes útitársnőm,
aki mákonyos mámort olvaszt a számba,
mint karamelles fagylaltot.

Elsüllyed, nyűg, az óra,
nem hallszik hozzám a malom
örök, nyekergős rút röfrénje.
Nincs már több élet, nincs több élet!
ezért minden oly szép, oly tiszta,
mint tengerszem bércek ölében.

De jaj, kopog a reggel éppen!

1928.

Szenteleky Kornél: Nosztalgia

Látod ott azt a kis felhősóhajt?
A nap bíbora rózsaszínre festi:
ott van Toscana.
Ott ibolyás köd olvad szét a völgyben,
felmered a Dómnak kékes kupolája
és a Palazzo Vecchio karcsú tornya
egyre közelebb jön a selymes révületben.
Egy autó száguld harsanó fénykévékkel
Eiesole felől a Város felé.
Az autó száguld, a sebességmérő
a hetvenet is meghaladja.
Akik benn ülnek, célhoz érnek,
pár perc múlva a szállodában lesznek,
a szállodában lesznek és igy beszélnek:
“Gyönyörű volt a katedrális meg Fra Angelico!”
A Város felölti esti selymét,
sok hivogatós villanygyöngyét,
az Arno pedig sötéten kullog, mint véres álom.
Idegesen piheg az este. Nem tudom, az emlék
vagy tán a valónak útját járom?

Egyszerre sirály száll fel a sziklák közül,
majd mintha messzi útra kelne,
magasan húz a messzét lomhán szelve
Nyugat felé, a bibor sóhajtás felé,
Toscana felé…

lo non posso raggiungere l’ardente desiderio!
– kiáltom hirtelen felrettenve.
A felhő pírja olvad, bágyad és sirályom aléltan,
csüggedt szárnyakkal hull be a tengerbe.