Szentessy Gyula: Nem az idők…

Nem az idők méhe meddő,
Nem a század vére lomha,
– Minket forgat vad futása
Öntudatlan félálomba.
Míg felettünk összecsapnak
Hihetetlen fényes eszmék,
Csak siratjuk, mint a gyermek,
A nyugalmas álmok vesztét!

Érzi, tudja minden ember:
Forr valami lenn alattunk,
Lángja felcsap itt is, ott is,
Minek még nevet sem adtunk.
Régi, rozsdás láncok hullnak,
Mik a lelket nyűgben tartják,
S várjuk félve, várjuk titkon
A jövendő szörnyű harcát.

Mint a sivatagban járók
Kutatnak a láthatáron,
– Hátha újra jönne, aki
Áttörne a vak homályon,
Aki újra megváltaná
Bűneit az árva földnek,
Aki eljön és letörli
Könnyeit a szenvedőknek…

Szentessy Gyula: Pusztán

Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek sincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad,
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül fölötte egy madár,
És a magasban egyet-kettőt szólva
Alább ereszkedik és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva
Amint kondítják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, – csendesen halad,
S míg szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnított, de büszke és merész
Arcán verejték ül, – de a tekintet
Az a szabad, nagy végtelenbe néz.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanitja
S az a tanító fenséges, komoly.

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent, – köszön csendesen.
Tovamegy szótlan, – én csak nézem, nézem,
S egy gondolat fut által lelkemen.

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna,
Komoly, és méltóságos, hallgatag.

S amint ez ember ment a pusztán végig,
Népek nagy útján így mégy, nemzetem,
Haladsz, szemünknek láthatatlan célig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!