Vándorpálya, róna, hegyvölgy
Kitől messze vet;
Fölvarázslod báj alakban
Hiv emlékezet!
Vélem ő, ha kéjes útam,
Társ magányimon,
Minden szép és minden édes
Emlékére von.
Lányka! bár az ifju tőled
Messze messze van,
Rólad híven emlékezve
Boldog-álmiban.
Szerettelek; de sorsom elszakaszta.
Boldog levél te méltó férj ölén;
Egy áldott nő, s reménydús magzat engem
Fölűlemelt a földi bú körén.
Boldog vagyok; de néha álmaim közt,
S a föld-feledte méla perczein,
Egy szende érzelem lágy fájdalommal
Lopózik által szívem húrjain.
És keblemből sohaj kel észrevétlen,
Könyűm megárad, ajkam dalt rezeg,
Titkos merengés, néma vágy borít el,
S üres szivemben ónsúlyt érezek.
Oh, merjem-e ez érzést eltalálni?
Oh, higyjem-e, mit szívem sejteget:
Hogy boldogságom csalfa képzelődés,
Mert, ah, szeretni csak egyszer lehet?
Jó keresztény vagyok én,
Angyalokat hiszek én;
Angyal vagy szép Katiczám,
Hiszi szivem, vallja szám.
Még sem vagyok jó keresztény,
Bálványképet imádok én;
Kökényszemü barna szépem!
Te vagy az én bálványképem.
Buzgó ember vagyok én,
Templomba eljárok én,
Nincs oly innep vasárnap,
Hogy ne lásson ott a pap.
Eljárok én a templomba;
Mert rózsám is eljár oda;
De ha szemem reá akad,
Imádságom meg-megszakad.
Unitáros a hitem,
Egyetlen a kedvesem;
Hogy ha ez egy elhagyna,
Szivem ketté szakadna.
Még sem vagyok unitáros,
Szivem háromnak oltároz:
Isten, haza, szerelmesem,
Szentháromság énelőttem.
Hiszem a feltámadást,
Látjuk siron túl egymást;
Enyim léssz ott Katiczám!
Nem tilt anyád, sem anyám.
A siron túl is, innen is
Szeretlek én, szeress te is.
Ha szívünkben tiszta láng ég,
Szerelmünk megáldja az ég.
Szorult kebellel állok, Déva vára,
Szirt koronája! romjaid felett,
Hol annyi hős – mert küzde hon javára
S szabadságért – rabláncot zörgetett.
Mi bájoló itt a nap rezge fénye!
Alant a völgyen vidor tarka mez
S az agg Maros-víz, Erdély végreménye,
Tettekre híva halkal ömledez.
Törpülni látszik a hegylánc előtted,
Melynek gyomrában a kincs porsalak;
De bágyadatlan lejt a sas fölötted,
S tetődig hatnak csattogánydalak.
S mi bolygó labda ott a föld porában?
Mi csillog apro kőhalmaz közől?
– A gőgös ember földi nagyságában,
S egy cifra város, hol fény özönől.
Botor nép! a hon- s szabadságszerelmet
E váron hitted elfojtandani,
Hol oly hevítő a szabad természet
És oly parányi minden emberi?
Alázd meg Déva büszke sziklavárát,
Szabj a növénynek kénytető szabályt,
Láncold le a nap serkentő sugárát,
Gátold meg a kiáradt habdagályt,
Parancsolj halgatást a fülmiiének,
Eröltesd csúszni a királyi sast,
Vess kényhatárt a lég szabad lehének,
Bird bókolatra a kevély havast:
S ha ezt tehetted, üldözd a szabadság
Szent ihletét s a honfi lángokat,
Az ember porszem, füst a földi nagyság;
De a magasztos szellem égre hat.
1841.
“Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,”
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Keble olly hő, olly örömdús,
De rózsáit megveti,
Közjóért vi, szól, tesz, áldoz,
S jobb sorsát eltemeti.
Most ő vándor, ős-honában,
Rokonoknál idegen,
Árva, szülék mellett: üldve
Senyved czél s mezőtelen.
Még egyszer föllázad keblén
Keser-édes érzelem,
Elnyomott, de mélyen érzett
A viszonzott szerelem.
Mért e láng, o fásuló szív!
Merre, merre tünde vágy?
Ah, kinek nincs honja, népe,
Mit reménylhet, mire vágy?
Fáj a szivem, majd meghasad;
Szeretnélek, de nem szabad;
Nem szabad, mert semmim sincsen,
Húsz forint bér minden kincsem.
Ne vesd, hogy én rongyos vagyok,
Vasárnap is szennyes vagyok:
Én egy szegény szolga vagyok;
De lelkemben nincsen mocsok.
Csillag ragyog, holdvilág van,
Ne várj Rózsám! a kapuban;
Mennék, hajh, de aki szolga
Éjjel, nappal sok a dolga.
Zúg a harang vasárnapra,
Nem látsz engem a templomba,
Ám azért ne tarts pogánynak,
Nincs vasárnap a szolgának.
Ebéd után hiába vársz;
Nálam nélkül foly el a tánc;
Táncolj mással, ne várj engem,
Kihálóba kell sietnem.
Segesvári új kalapom
Virág nélkül kell koptatnom;
Pedig volna, aki tenne,
Ha neki is szabad lenne.
Mint az ég gyertya fogyok;
Azt gondolod: beteg vagyok?
Beteg ám a szívem tája,
S annak nincsen patikája.
1840.
Tul a Rikán Sepsi székén,
A kalászos tér közepén,
Egy régi vár omladványa,
Átkos neve Székelybánja.
Bánjad szegény székely nemzet,
Hogy szeretted nemzetedet!
Nem kimélted értte véred,
S hőstettedért gúny a béred.
Bánjad szegény székely nemzet,
Hogy jogodat védelmezted!
Csak új csorbát ejtél rajta,
Többet, mint kivont kardodba.
Szegény székely nép bánkódjál,
Hogy panasznak fület nyitál!
Megcsonkázták orrod, füled,
S hazatéréi mint kisértet.
Szegény székely nép bánkódjál,
Hogy vitézül feltámadtál!
Saját földed közepére
Emlék épült szégyenére.
De hol van ma a büszke vár?
Porrá omlott helye is már.
A székely nép széllyelhányta;
Mert támadását – nem bánta.
Az én hazám Firtos alatt Énlaka;
Ott fehérlik Rózsámnak is szűk laka.
A határunk silány, kopár, kőverem;
De falunkban sok szép virágszál terem.
Firtosi szirt alján forrás csörgedez:
Az én szívem, Rózsám! érted epedez.
Kristálytiszták a forrásnak habjai,
Mint szivemnek érted égő lángjai.
Székely szabad nép lakozza falunkot,
Nincs főnemes, nincsen úr, sem zsellér ott.
Első ember, a pap után, a ki jó,
S legjobb ember Énlakában nagyapó.
Székelyföldön nincs a lánynak jószága;
Jószág neki szépsége, és jósága.
Édes Rózsám! Te szép is vagy, jó is vagy,
S Énlakán, és világszerte gazdag vagy.
Fagyos szél fú Firtos hármos homlokán;
Mécs pisladoz barna babám ablakán:
Süvölts oh szél! légy sötét oh éjszaka!
Vezércsillag nekem babám ablaka.
Drága arany fekszik Firtos hegyében:
Drágább arany lakik a hegy tövében,
Turkáljon a kinek tetszik aranyér[t]:
Veled Rózsám! semmi arany föl nem ér.
Messze látszik kerek erdőd Énlaka
Szép rózsámnak híre messzebb elhata.
Hadd terjedjen az ő híre messzire,
Szomszédlegény viszi attól esküre.
Ne búsulj, hogy sovány falunk határa;
Isten után áldás vár a munkára.
Meg él a ki egymást híven szereti,
A szabadság szegénységünk enyhiti.
Öntsed, öntsed könyjeid, oh,
Bús szemem!
Nincs olly bánat a világon,
Mint nekem.
Volt egy kedves kis madarkám,
Oh, de szép!
Mult tavasszal fogta még a
Csalfa lép.
Szárnya tarka, lába piros,
Mint a meggy,
Sárga orra, és alatta
Barna begy.
Pallócskáin játszadozva
Szökdécselt,
Zöld rostélyi közt gyügyögve
Énekelt.
Énekelve monda nékem
Jó reggelt,
Tenyeremből csipdesődve
Eddegelt.
Ah, s e kedves kis madarka
Meghala;
Pedig nékem több barátom
Nem vala.
Két orczámat sűrü könnyem
Áztatja;
Most tudom csak: millyen a szív
Bánatja?
Nem kell nékem a játék; mert
Búsulok;
Nem kell étel, álom; mert én
Meghalok.
Rád ruházom bubarongyim,
Kis halott!
Virágtáblám közepében
Lesz sírod.
A virágok szebbjeit le-
Szaggatom;
S koszorúba sírod föli
Aggatom.
Testem lészen gödrödön a
Sírhalom;
Mert az élet nékem immár
Únalom.
Temetni gyűlt talán
E tarka népsereg?
Derű bár arczokon
Szemökbül köny pereg.
Ha szem találkozik,
S barát barátnak szól,
A köny megáradott
Patak gyanánt, omól.
O, nem temetkezés,
Menyekző készül itt;
Nézd ott a vőlegényt,
Az ötvenévü fit.
Rőt arcza lángvörös,
A sanda szem hogy ég!
És bennök epeszín
Sötét féltékenység.
Öröm- s bor-ittason
Szerelmi szót gagyog,
És kurta lábain
Násztánczra gombolyog.
Jobbján a bús ara,
Mint rózsa völgy ölén,
Szép, ifju, kellemes,
Szelíd, jó, csak — szegény.
Ott áll, mintegy halott,
öltözve fényesen;
Nem lát, nem hall, nem ért;
Nem élve, s halva sem.
Az élet-tölt szemek
Aléltan forganak,
És, mintha fénytelen,
A porban nyugszanak.
Ott, hogy ne lássa meg
Kedvesse búkönyét,
Ki bolyg, mint éji rém,
Őrülten szerteszét:
És még is látja őt,
A porban, s mindenütt;
És hallja lágy szavát,
A hárfa-zengzetüt.
De megfagy érzete,
Látván a zord atyát,
Ki sarlott vagyonért
Eladta magzatát.
Pokolnál jobb jövőt
Ki vél e frigy után?
Vadállat tenne-e
Illy szörnyet fajzatán?
