Sziráky Dénes Sándor

Sziráky Dénes Sándor: Tea

Az asztalomon arany szegélyű csésze.
Gőzök vésze az aranyos teán.
A smaragd pára a semmibe vész-e?
Vagy szerelem-halások képe, tükre tán?
Holt szerelem később ismét folytatódik.
Most párává válik, aztán lecsapódik,
s homályharmattal vonja át
lelked hideg üvegfalát.

Csészémben hideg, sűrű lett a tea.
Kavargatom a barna bájitalt.
Ha írtál egyszer homályvont üvegre
ujjvéggel egy nevet –
ne hidd, hogy az belőled valaha kihalt.
Csak gyenge lehelet kell,
s viszont látod halványult betűidet.
Az a név nem hagy soha nyugton,
s izgat – mint a tea a szívet.

Sziráky Dénes Sándor: Kiújuló erdők misztériuma

A fák közt apró ember imbolyog.
Utána jönnek tömött emberbolyok.

Egy törzs előtt megáll. Rá értő, mérő szemet mereszt.
A fa derekán, kezenyomán ottmarad a fehér kereszt.

Láthattátok. Itt sudárlott végével az égbe szúrva.
Alig negyedóra múlva: ezer girbe-gurba ága kimarjulva,

törzse derékon alul kettőbetörve,
fehér keresztjével ráhajlott a földre.

Emberboly erdőt tizedel. Utána Téged magasztal.
Élő fából lesz a szék, a szekrény, s a családi asztal.

Lepihennek. Álmukban tovább fűrészelik az erdők fáit.
Isten előlép egy fatörzs mögül,

s a kidöntöttek helyére az éj védelme alatt
új fákat állít.

Sziráky Dénes Sándor: Káin-Ábel harc

Káin volt a kétely, Ábel a hit.
Amit az egyik tagadott, a másik erősen hitt.

Ha Ábel vidult, hogy szárba szöknek a kalászok,
Káin magára vette az irigység-palástot.

Ha Ábel szívében szerelem-növény csírája nőtt,
Káin állította: rosszak a nők.

Ha megtermett az alma Ábel áldott gondolat-fáin,
fanyar szájú kritikus lett Káin.

Jaj, szomorúvá sápadt Isten képmása: az arcod.
Káin győzött, s te feladtad a harcot.

Sziráky Dénes Sándor: Alföldi fények, hangok

A kocsi kereke nem zörög, mert sárba süppedt.
A patkónak nincs szikrája, porban fut.
A pipából nagyot színak, megparázslik a dohány,
s a kártyával nagyot ütnek, ha előfordul az adut.

Ülnek házaik előtt mozdulatlan akácok alatt.
Megcsodálják a repülőgépet, mint átvonuló,
ritka madarat. (De nem ülnek bele.
Így volt ötven éve nagyapjuk a gőzvonattal).

Kártya puffog, ütik agyon az időt, az estét
télen, tavasszal, nyártól őszig.
Lesték, felgyújtja-e a búzát a vonatszikra,
s nem értették, mért ujjong induláskor a gőzsíp.

A vonatot megszokták már, mert földön jár,
nem remegnek meg vörösre gyúlt szemétől.
A repülőgép olyan, mint ima vagy haranghang,
Isten és ember közt lebeg. Búg és fénylik.

Pipafénynél, kártyaszónál (ez a tűz és ez a hang)
összeülnek ketten-hárman,
megvitatják: kátyúba jutott a technika
s nézik selymán, autó vergődik a sárban.

Sziráky Dénes Sándor: Bácskai farmélet

Ló nyerít. Felbőg a tinó, tehén.
Nyújtva ásít hangosat a legény.
(A kedves már kiszökött,
az álmossága nem szökik.)
Felsandítanak a kelő napra a barmok.
Ébrednek a lomha bácskai farmok.

Széltében prériken zsendülnek füvek.
A harmatcsepp rajtuk színes üveg.
(A legény lusta, alig üget.
A nappal szerelmi szünet.)
Megy a dolog magától is úgyahogy előre.
Az ember enni megy, a marha meg legelőre.

Lehever éjszakára ló, tinó, tehén, legény,
a megvetett álmokon, a helyén.
(A legény most nem álmos,
a kedvese már beszökött.)
Az igák súlyát éjszaka érzik a barmok.
Reggelig sóhajtól terhesek a bácsikai farmok.

Sziráky Dénes Sándor: A megismétlődött teremtés

Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?

Azt hiszed, mert véresre serkedt a tenyered
a kemény kaszanyéltől,
hogy te termeled az éheseknek a kenyeret?

Amikor kézben tartod a kenyered karéját,
nem csodálkozol, mért történt,
hogy a vetés fűlándzsái átszúrták a föld héját?

Nem zengte át idegszálaidat a hír a
megismétlődött teremtésről:
egy magház meghasadt, s felemelte fejét a rózsaszín csíra.

Amikor kiújul fölötted az űzős napi robot,
gondolsz-e reá, miért van az,
hogy az Ismeretlen elhalt izmodba új mozdulást hozott?…