Szombati-Szabó István: Isten

Te azt mondod, hogy fú a szél.
De én tudom, hogy ami fú, az nem a szél.
Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam s tudom, hogy nem a szél fú…
Az Isten az, aki olyan nagyokat sóhajt,
Hogy végigzúdul a világ felett.

Te azt mondod, hogy mennydörög s vihar lesz.
De én azt mondom: nem a menny dörög.
Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam és azóta tudom,
Hogy Isten hörgő zokogása az,
Mely megrázza a hegyeknek gyökerét is.

Te azt mondod, hogy a horizont peremén
Most leszáll a hold, mert elmúlt az éjjel
S azután feljön a nap és majd reggel lesz utána.
De én tudom, hogy nem a hold az, ami leszáll,
Hanem egy nagy, ragyogó könnycsepp.
Hajnalokba-nyúló éjszakákon megláttam,
Hogy a szomorú Isten sírja el öt egyik szeméből…
Könnycsepp az, mely Istennek
Éggömb-orcáján szomorúan leperdűl.

S amit te napnak mondasz:
Istennek a másik szeméből
Egy másik nagy, szomorú könnycsepp,
Amely utánagördül az előbbinek,
Így húllanak ők.
Így peregnek végig a Jó-isten arcán,
Így kergeti, váltja és követi egymást
Ez a két könnycsepp örök időkig,
Mert öröktől-fogva mindörökké
Elsírja őket naponta a szomorú Isten…

Te azt mondod, hogy esik, zuhog, vagy záporzik az eső.
S én azt mondom, hogy nem az eső az, ami esik.
Mert én tudom, hogy egy-egy búbánatos mennyei órán
Maga köré ülteti odafent angyal-unokáit az Isten
S minket mutogat nekik,
Rólunk beszélget
És mond nekik szomorú meséket a mi életünkről…

Az angyalok sírnak úgy odafent, mint a záporeső.

Szombati-Szabó István: Bujdosó kurucok beszélgetése

Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.

“Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom,
Hiszed-e még, hogy két szemünk
Jobb napokat lásson?”

“”A mi gyertyánk itt nyír, hej! hasztalan ég el.
S ha nem tudunk élni tudni:
Kurucosan halni tudni
Nem feledtünk még el.””

Két hazánk is volna, de bizony egy sincsen.
Egyik kardon veszett, a másik bilincsen.

“Labancok országa nem az én országom.
S itt sincs itthon szegény kuruc
Szép Erdélyországon.”

“”Menjünk-e? De merre?… Vagy haljunk-e békén?
Bánatom évadján,
Ebek harmincadján
Halni se tudnék én.””

A föld már a másé. Takaródzzunk éggel.
Álmodjunk daliás, tarka kurucnéppel.

“Ha nem lehet élni: halni kéne itten.
Pedig magam szebb életért
Szebb halálra vittem.”

“”Nem hagyjuk el egymást, bú-beli pajtásom.
Vágjunk nyelet az ásónknak…
Egyőnk a másónknak
Kell, hogy gödröt ásson.””

Szombati-Szabó István: Folyó fátuma

Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.

E két part szűkít életet belé.
S menekül partlan távolok felé.

Fut, mert rohanni hajszolja a part.
S nem arra tart, amerre kedve tart.

Őrajta ivel két part közt a hid.
A híd köt s választ… s part nem közelít.

Két part közt ő visz csolnakot, hajót.
És mindig, másnak visznek a hajók.

És néki holtig, holtig futni kell.
És nem hagyja a két part holtig el.

És igy foly el a kedve, búja, vádja
Két part között… És egyik sem barátja.

Szombati-Szabó István: Erdélyi szüret

Ki bort csak máséból iszom,
Kinek hordóm sincs, pincém sincs, pincémben nincs hordó
S hordómban nincs egy hörpintésnyi borom se:
Köszöntöm a bort, minden Nedvek Királyát
S magyar sírva-vígadók szent italát.

Köszöntöm a bort, akivel
Barátosan kínál meg kedv-szomjú bortalant a boros.

Köszöntöm a bort: sorsvert, gondűzött emberek menedékét,
Akitől meghősödik a gyáva,
Tervet koholnak a tervtelenek
S bársony-párnát álmod magának a földönfutó hajléktalanság.

Köszöntöm a bort: költők keresztvizét,
S bú-rozsdás lelkek gépolaját,
A bort, akiben lakik a kedv, a barátság meg az igazság.

Köszöntöm a bort: nóéi örökünket,
Akitől hamujában fellobban a bírhatatlan isteni virtus,
A bort, aki ha levert: fölemel a Gondok hekatombáján
A jó Mindent-feledés szűz alpesi fokára.

Köszöntöm a bort,
Akitől Isten színéhez emeli fel
Véres, tiport és megalázott emberi homlokát a halandó
S Istennel koccintani az égre nyújtja szívét
S emeli bátran remegő, csordúltig-keserű szív-bitlikomát Ahhoz,
Aki a napot: arany ivópoharát
Színültig töltve víg áldomásra nyújtja felénk.

Köszöntöm a bort:
Éljen a bor,
Amíg él Isten és emberek élnek e nyomorúlt világon!
Evoé!

Szombati-Szabó István: Együgyű szerelmi vallomás

Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az ajtót a küszöb
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a gyümölcsöt az ősz
és mint a lámpa az olajt
és mint a szív a dobogást.
Mint egyik szem a másikat: szeretlek.

Szeretlek, mint az anyját a gyerek
és mint a virág a tavaszt
és mint a medrét a folyó.
Mint a mosolyt az öröm, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a jobb kezem a balt
és mint az illatot a virág
és mint a hegedű a dalt.
Mint a kényért az éhes, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a virágot a föld
és mint a csókot a szerelmes
és mint a fészket a madár.
Mint az erdő a hőset, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyelv az ízeket
és mint az ujjakat a kéz
és mint a fáradság az ágyat.
Mint a beteg a reményt, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a fű a harmatot
és mint a parti-fák a partot
és mint eget a fellegek.
Mint a sötét az éjjelt, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a szomjas az italt,
és mint a csillagot az est
és mint az esőt a mező.
Mint a vihart a villám, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a kék eget a nap
és mint a levelét a fa
és mint a szárnyát a madár.
Mint a hajó a tengert, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a nyár a meleget
és mint a pihenést a vándor
és mint a jaj a beteget.
Mint zokogás a könnyet, úgy szeretlek.

Szeretlek, mint a gyász a bánatot
és mint a csend a temetőt
és jobban, mint az életet:
mint a halál a holtat, úgy szeretlek.

Szombati-Szabó István: Hiányzol

Hiányzol nékem, drága asszonyom,
hiányzol, mint a bénának a kéz,
hiányzol, mint a sötétből a fény,
hiányzol, mint a jégből a meleg,
hiányzol, mint a süketnek a dal.

Hiányzol, mint a télnek a virág,
hiányzol, mint a napvilág a vaknak,
hiányzol, mint a holt ajkról a csók,
hiányzol, mint a bútól az öröm.

Hiányzol, mint a némának a szó,
hiányzol, mint a sírásból a vígság,
hiányzol, mint a gyásztól a kacaj,
hiányzol, mint a halottból az élet.
Hiányzol nékem drága asszonyom.

Szombati-Szabó István: Tavaszi vers

Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel
Az összes fiatal tavaszi fákat.

Ó hogyha érteni tudnád, milyen csodálatosan
Muzsikálnak ilyenkor a tavaszi szélhegedűk
S milyen szédületes, forgattyús táncban
Kavarog a láthatatlan zenészek muzsikájára
A hóvirág, meg a tavaszi réti-kökörcsin!
Ó hogyha hallani tudnád,
Mily vágytól csorranó szűzi hívogatással
Csalogatják magukhoz a mohó, bohó kerti virágok
A csapodár lepke-legények udvarló hadát!
Ó hogyha érezni tudnád,
Milyen áhítatos, sóvárgó szerelemmel
Néznek ilyenkor fel a kék égre a tavaszi szántáson
A barna rögök:
Megtelnél ezzel a csodálatos, különös szerelemmel
S leborulnál
És kacagva csókot cuppantanál a barna göröngyre.

Ó hogyha látnád,
Mikor elcsorran az anyáskodó fák édes fejének cseppje
A duzzadó rügyek hegyéről:
Mily mohó kortyokkal isszák,
Szürcsölik kéjelegve ez édes isteni nektárt
A kiéhezett cingár tavaszi napsugarak:
Szívedet a kezedbe fognád
S mint az ujjongó labdás-gyerekek,
Áradt kedvvel dobálnád ég felé
És boldog eszelősségben részegre innád magadat
Tavaszi széllel,
Tavaszi esővel,
Tavaszi szaggal,
Tavaszi napsütéssel!
És határtalan tavasz-örömöddel süketté ujjonganád a világot:

Tavasz van, hé!
Jertek örüljünk!
Usgyé, futkossunk!
Játsszunk, nevessünk, szeressünk, csókolódzzunk!
Csókolgassunk kacagva fűt, fát, rögöt, virágot,
Tavaszi rügyet, göndör báránykát, pelyhes madárfiókát, kis csibét,
Minden kis tarka bocit, virgonc csikócskát
És pendelyes kis mezítláb-gyerekeket,
Mindent s mindenkit, aki örömünk és csókunk útjába akad,
Mert tavasz van!
Újra tavasz van!
Még egyszer megint, utoljára talán, itt a tavasz!

Szombati-Szabó István: Emlékszel még?

Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt.
Ma túl van minden óperenciákon.
S ha bús fejed most ejted két marokra:
emlékszel még a régi szép napokra?

Csíkban vadásztál, Hegyalján szüret volt,
S Kassától csak egy ugrás volt Fiume.
Rád tegnap olti fűzágak hajoltak
S ma már Szepesség rózsáit szagoltad.

Egy gondolat volt Bécs, Párizs, Velence.
Pénzed se volt sok; mégis vígan éltél.
Tegnap Lidón eveztél tengerhátra
S már holnap látott Mátra, Fátra, Tátra.

A Bácska gyilkos dáridóra várt,
Vagy fel Beregbe mentél kézfogóra.
Most bicskás Somogy hítt keresztelőre
S Hajdúban ért a disznótori lőre.

Mindegy volt: Sopron, Újhely, Pancsova,
Aszú, vinkó vagy könnyű bakator…
Emlékszed még a régi jó időket,
Midőn Pesten bámultál pesti nőket?

Háztűznézők és mennyegzői vígság,
Lánykérőbe vagy kárlátóba menni
S a sok hűhójú dínomdánomokra,
Emlékszel még a kedvvel-kelt napokra?

Víg téli szánkók s víg majálisok,
Víg zónapörkölt-sörös délelőttök,
E hol-hopp, hol-hopp, bőkedvű napok,
Mákból kitoldott vídám tegnapok…

Eksztrahungáriámnoneszt-idők…
Diákgégékben harsány gaudeámusz…
S mikor kiszáradt kedved rózsabokra:
Emlékszel, ugye, régvolt víg napokra?