Tábori Piroska: Ősz

A munkakedvem még a régi,
De a szinek lassan fakulnak.
A nap nem gyújt új tüzet bennem,
Játékos kedvem elvesztettem,
Jön a csend és ősz lesz maholnap.

Az utakat még könnyen járom,
De a hegy alján már megállok.
Tudom, hogy fentről messzebb látnék,
Ott több a nap, kisebb az árnyék,
De majd feljutnak újak, mások.

Ezer dolog vár végezetlen,
Még örülök minden új napnak,
Tudom, már mindenik ajándék,
Nem terem bennük több új szándék
S a célok lassan elmaradnak.

Még sudár, egyenes a hátam,
De a fejem meghajlik lassan.
A tükrömtől már mitse kérdek,
Nem előre, de visszanézek
S ülök a csöndes alkonyatban.

Tábori Piroska: Homály borítja a napot

Becsukja szemét most a ház,
Benne már csak a csend vigyáz,
Elmúlt a nyár.

Észak felől indul a tél,
A lomb elmúlásról beszél.
Oda a nyár.

Az őszi szél seper, seper,
A kertem búcsút énekel,
De visszavár!

Az elhullott mag megbúvik,
Szépet álmodik tavaszig,
A hóra vár.

A rózsa még élni akar!
De az ősz mindent betakar,
Szép tetszhalál!

Homály borítja a napot,
Most visszaveszi, mit adott,
Csak jelre vár.

Minden körforgás véget ér,
A lelkem is, ha jő a tél,
Mint a madár:

Leveti tarka köntösét,
Mint aranylombot szórja szét
S hazatalál.

Tábori Piroska: Úton

És elmegyek majd. Olyan csöndben, halkan,
Ahogy éltem. A tavaszi viharban
Megpattanó húr, amely egyre rengett
S dalos lelkében őrizte a csendet.

És elmegyek majd. Hogy kinek se fájjon,
Ahogy éltem. Nem is lesz elmúlásom.
Hisz olyan régen útban már a lelkem
S az életköntöst oly rég levetettem.

És úgy megyek majd, ahogy el kell menni,
Hogy ne sirasson, vágyjon vissza senki.
Halk pendülés, utolsó dal – és vége.
Egy lélek elköltözött a mesébe.

Tábori Piroska: Ma

Ma mindenkinek mindent megbocsátok,
Az embereknek, életnek, a sorsnak.
Azoknak is, kik azt hitték, szeretnek,
Azoknak is, kik tudták: megrabolnak.

Ma minden multat koporsóba zárok,
És messze dobok minden régi terhet:
Az álmot, vágyat, balga tavaszvárást,
S a gyötrelmes, halhatatlan szerelmet.

Ma megpróbálok új utat keresni,
Amely a ködből kifelé vezetne….
Ma valaki gyöngéden, féltve-óva,
Erős kezét rátette a szivemre…

Tábori Piroska: Búcsuzás

Ködös alkonyat, terjeng a sötét.
Magam vagyok.
Nézem a kályha hamvadó tüzét.

Levelek égnek. Azoknak a lángja
Lobog, remeg.
Mintha a tűzhalál nekik is fájna.

Tűzből születtek, forró, tüzes vágyból.
Mely most is ég.
Valahol tőlem nagyon messze lángol.

Szava zenéjét mohón itta lelkem.
Én Istenem.
Te tudod csak, hogy mennyire szerettem.

Örök érzések, csodaszép szavak…
Lohad a tűz.
Belőlük már csak marék hamu marad.

Újra szítom, száraz virágszirommal.
Valaki küldte
Rajongó, meg nem ingó bizalommal.

Amíg az erdőt, nagy hegyeket járta,
A világ minden
Színes, szép virágát csak nekem szánta.

Nézem a tüzet: kialudt egészen.
Egy csomó pernye
Mered rám szemrehányón, bús sötéten.

A füstje szállt. Az ablakot kitárom,
Hadd szálljon messze,
Mint búcsúzó, utolsó, könnyes álom.

Tábori Piroska: Kenyér

Istenjóság örökös záloga,
Munka nyomán életté vált csoda.

Oly egyszerű, mint a nagy végtelen
S végzet, halál, amikor nem terem.

A gond, baj tőle mosolyba derül
S oltár szentsége, ha átlényegül.

Embert tápláló Isten-akarat
S nyomában sokszor a sátán arat.

Az éhező s a torkig jóllakott
Könnyen felejt ős-parancsolatot.

Hogy a kenyér lélek, nemcsak anyag.
Magának vesz rajt életet, ki ad!

De eladja lelkét s az életet,
Ki szükségből nevel gyűlöletet.

Istenjóság örökös záloga,
Add, hogy árulód ne legyünk soha!

A földi sár s az égi tűz frigye
Legyen bennünk a jövendő hite!

Testvérré tápláld, aki véle él,
Isten hozott, új, szent magyar kenyér!

Tábori Piroska: Révben

Te vagy az élet szent igenje,
Lázongások elpihent csendje,
Termékenyítő, gazdag béke,
Viharvert lelkem menedéke.

Hitet adó, mélységes jóság,
Munkára serkentő valóság,
Forrása minden jónak, szépnek.
Éretted érdemes az élet.

Chaosz voltam csak, reád várva,
A végtelen tévedt paránya.
Célt, értelmet te adtál nékem,
Azelőtt csak voltam, nem éltem.

Minden szépségek szent igenje,
Bolyongások elpihent csendje,
Veled az Isten útját járom
S megáld minket, én édes Párom.

Tábori Piroska: Tudom…

Tudom, hogy fog még írni!…
Majd, ha a tavasz eljő,
Vágtatva kavarog sok sötét felhő,
A tavaszi viharok idején.
Eszébe jut… egy könny… egy dal… meg: én.
Nem levél lesz az: a vágy sóhaja!
Párját hívó dalos madár szava,
Tavasz okozta öntudatlan mámor,
Mely könyörög, hív, sóhajt – s már nem vádol.
Tudom, hogy írni fog, remegve várom.
Erről szövődik bennem minden álom,
E levéllel van a lelkem tele,
Ez a holnap csodás ígérete!
…Ott találom majd az asztalomon.
Kigyúl tőle az arcom, homlokom.
Tudom, majd minden könnyem rája hull,
S tudom, hogy visszaküldöm olvasatlanul.

Tábori Piroska: Életút

Útnak látszik, de szörnyű árok.
Feneke nincs, rajta ködátok.
A két partján emberi árnyak,
Egymásra soha nem találnak.
Csupa férfi az egyik parton,
A másikon meg csupa asszony.
Mi néha megtöri a csendet,
Egymás hangjára felfigyelnek,
Mennek, sietnek, hídra várnak!
De hídja nincsen a magánynak…
Egy ritmusra léphet a lábuk,
Egy az örömük, álmuk, vágyuk,
Dobhatnak egymásnak virágot,
Szőhetnek együtt színes álmot,
Szerethetnék és gyűlölhetnek,
Tövist szórhatnak, magot vetnek,
Csak híd az, mit hasztalan vágynak,
Mert hídja nincsen a magánynak…