Egyiptomfölde örökös nyarában
Sugár pálmák árnyában ülök én.
Lelkem a mult, a szebb, dicsőbb után van:
– Szemem csodálva nyugszik remekén.
Az óriás rom arczán csata látszik:
– Sesostris és nyomában győzelem.
Lelkem velem ködös mesékbe játszik,
A jelent, s otthont is elfeledem…
Midőn megszólal fönnt egy pálmaágról
A hír gyászos hollója; – s fölriaszt.
– (Villámsebesen, légyen bármi távol
Prédáját bizton fölkeresi az!).
Meghalt! meghalt! meghalt a fölkent költő,
Ki a jövőnek multról énekelt;
Eltört a végláncszem, melylyel ez öltő
Apáival még öszvefügghetett.
Gazdátlan a lant: mint a görög íjja
Feszitő kart melly többé nem talált.
Nincs senki már, ki az égnek lehíjja
S itt eldörögje intő Szózatát.
S Egyiptom eltünt. …elém puszta Alpár
Nyílik helyébe őshazám ölén.
Rajta nem Rhamses: – haddöntő Árpád jár
Futó Zalánt üldözve jön felém.
Majd a síkból hegy lesz; cserré a pálma,
S újabb csatáknak zaját hallgatom.
– Mintha ott győző László herczeg állna….
S Etelke véle, a szép hajadon.
És felkiáltok: “nem halott a költő!
Mig él nyelvünk nemtője, ő is él.
Ki néma szűzből azt első felkölté
Hogy rögtön zengett, édesen beszélt.
Emléke állni fog; el nem enyészve
Ezrek során, mint állnak e romok.
Neve a nemzet templomára vésve
Mig áll a templom, addig élni fog.”
– De jaj; meddig lehet igy halhatatlan?
A roskadó szentegyház alig tart.
És kél a kérdés, keljen bár hivatlan,
– Hátán még meddig hord a föld magyart?!
Vasárnapi Ujság, 1856. július 20. (29. szám)
