Rongy-é vagy mi látszik a falu árkában?
Én istenem, bizony rongy lehetne bátran!
De mikor feje van, hogy lenne rongy szegény,
Nem rongy az, nem rongy az: egy vándorló legény.
Vergődik, didereg, úgy süt a nap pedig;
Két szeme, ajaka de csak hidegedik.
Amott a kert végén a káposztás alján,
Egész megsajnálja egy szép fiatal lány.
Oda megy melléje, szépen megszólítja:
“Az a jó úristen majd csak meggyógyítja!
Sohase búsúljon, ne féljen, ne féljen –
Nekem is van ám egy katona testvérem.”
S fogja a kezénél, úgy viszi, vezeti,
S oda bent jó puha ágyat vetnek neki.
Éjfél után sebes eső kerekedik –
Fölveti a legény üveges szemeit.
Úgy kérne valamit, úgy mozog a szája:
“Levelet, levelet Stíria országba.
Stíria országnak egy kis falujába:
Ottan is, annak is egy kis utcájába.”
Szabados Zsuzsika fogja a levelet,
Sűrű könnyek között hogy írja ezeket:
“Beteg vagyok, mátkám, beteg vagyok nagyon,
Vagy látsz többet vagy sem, kedves szép angyalom!
Menj el az apámhoz, mondjad, azt izenem:
Fekete koporsót csináltasson nekem;
Mondjad az anyámnak, azt mondjad legalább:
Soh’se kérdje miért, csak sírja ki magát,
Sirasson valakit tiszta szíve szerént –
Valami elveszett szegény mesterlegényt.”
Szabados Zsuzsika nem hallgat, csak írja,
A levél végire ezen szókat írja:
“Mégis ne sírjatok, ne is búsuljatok,
Siratlan, temetlen, itten sem maradok.
Lesz nekem koporsóm sárga szeggel verve, –
Rajta lesz nevem is aranynyal kiverve –
Lesz tudom olyan is, aki rám borul még
S elsirat, mintha csak a testvére volnék.”
