Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem,
S mint züllött küllők rívó tengelyen,
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra…
S ülök és bámulok a lenti útra,
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste
Mélyülve nő, s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe,
S lomhán lapulva árad fellebb-fellebb…
S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából,
Mint halk sellők alanti hablakából,
Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen…
S mint fulladó az örvénylő vizen,
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem… s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír… anyus sír, azt hiszem,
S tompán tünődöm: mért sírhat? … miattam?
S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves…
És szólanék: ne sírj, anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék,
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni… s elnézek a csendes
Homályba, s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa…
Monoton körforgással… újra, újra…
1911.
