Tóth Árpád versei

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Tóth Árpád: Jó éjszakát - Tenki Dalma (Vers mindenkinek)

Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

1924.

Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya…

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…

Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

1909.

Tóth Árpád: Vergődni mindhalálig…

Vergődni mindhalálig,
Vágyódni mindhalálig,
Violás pirkadattól
Rozsdás alkonyodásig,
Zsenge leánykaroktól
Vén kéj fojtó karjáig,
Be sokat fáj az ember,
Amíg lassan elvásik.

És mégse elég, mégse,
Mindig egyre több kéne,
Szomjas a keserű száj
Valami csuda mézre,
Karunk ölelő görcse
Csak nem tud elzsibbadni,
Új istennek, ördögnek
Vágyunk parolát adni,
S nagy boldogtalanságunk
Csak nem tud lelohadni…

1923.

Még több verset olvashatsz a költőtől a Tóth Árpád 15 legszebb verse című oldalon.

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

Tóth Árpád: Isten oltó-kése - Széplaky Géza (Vers mindenkinek)

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

1928.

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…

1916.

Tóth Árpád: A reményhez

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény,
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol untalan.
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál,
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál.

Bronzom sok év edzé,
S karom, a kitárt,
Boldogulva pedzé
A nagy érc-gitárt.
Hozzám búval, nyerssel,
Sorsom nem nyula,
Csak nagynéha verssel
Szávay Gyula.
S néha meg-megkoszorúzott
Koszorús “kör”-öm,
De rám más bú nem borúzott,
Nem ért más üröm,
Egy híját esmértem
Örömimnek még,
Csínos parkot kértem,
S megadá az ég.

Álltam én a kertben,
S megfrissüle az,
Bajszát itt pederte
Siheder-Tavasz,
Dúdolva bokázott
A pázsiton át,
Akác-szirmot rázott
S gyenge orgonát.
Álmodozva esti párok
Lépegettek itt,
Bókot s más kedves virágot
Tépegettek itt.
Fenn a holdba Dávid,
Lenn meg jómagam
Citeráztunk váltig
Nékik boldogan.

Ám e kor, e fáin,
Hol van már ma nap?
Kis orgonafáim
Elszáradtanak,
A kisenyvedt parkon
Kókadt lomb konyul,
Citerázó markom
Ökölbe szorul.
Hull a gyenge pázsitokra
Szemét vegyesen,
Egy-egy rendőr ásitozva
Köpköd hegyesen,
Álmaim a rózsák
S lenge nárciszok,
S itt a gyér fű: strózsák,
Ott hál sár s piszok.

Földiekkel játszó
Csalfa, szép remény:
Örökösnek látszó
E sors! – látom én.
Parkot sohse rendez
Már az én “kör”-öm,
S a szivemre ment ez,
Tovább nem türöm.
Van most egy szatíra-verseny,
Mit “kör”-öm csinál,
Megírom rá én is versem,
S reményt ez kinál.
Művem téma-terve
Szép “kör”-öm leszen.
Jó tárgy! A díj nyerve!
S parkom rendezem.

1912.

Tóth Árpád: Amig a csókot megtaláltam

Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,

S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.

Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.

És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.

Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.

A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára

A vágyakat, forgatva resten.
…ó, mennyi álom, fény meg isten

Dalolt és lüktetett át rajtam!
És közben száraz lett az ajkam,

Forró és száraz, mint az este,
S a megváltás csókját kereste…

Futottam, félaléltra váltan,
Amíg a csókot megtaláltam,

Az első nyirkos, hűvös ajkat
Az első bús férfi-nyugalmat,

Az első csöndes, árva szennyet,
S könnyes szemem fölött a mennyet.

1927.

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? – a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról…

1915.

Tóth Árpád: Az Öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? – ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…