E két fekete ház
A homlokom alatt
A fehér könnyasszonyoknak a háza;
Akik a házba bent
Nyugodtan ülnek el,
Mert meghalnak, ha ajtaján kilépnek.
Az ablakok mögött
Halkan mozognak ők
S nem mernek kitekinteni csak félve.
Azon gondolkodom:
Bár sose sikerült,
Milyen jó volna fogni egyet élve!
Nyugat, 1911 / 22. szám
A szemeimen keresztül
A végtelenbe süppedek
És portól, bortól csüggeteg
Szempillám meg se rezdül;
És nem határ a szemhatár,
Ha pillantásom kilövöm,
De túl fa, fű, nő, víz, kövön
Szállsz pillantásom: szent batár!
Szállsz pillantásom: szent batár,
Ki kényes testem ringatod,
Míg más szemeknek kínpadot
Ácsol az ócska szemhatár.
Ha e hintóban eldülök,
Valami dallam süvegel
S míg dobolom az üvegen,
Hüvös halálba ferdülök.
Nyugat, 1911 / 22. szám
Januárban kezd az év:
Új a lélek, új a hév.
Februárban se lankad:
Él a föld már alattad.
Márciusban, tavasszal,
Mosolygó ég vigasztal.
Áprilisban viráqok
Előtt szived kitárod.
Májusban már melegszel,
Zöld fák alá menekszel.
Júniusban aratnál,
Friss cipóba harapnál.
Júliusban lugasban
Gyönyörködsz a magasban.
Augusztusban barangolsz,
Hegyen-völgyön csatangolsz.
Szeptemberben az esték
Szilaj kedved meg esték.
Októberben gyanakszol,
Köddel, sárral marakszol.
Novemberben feléledsz:
Ha nem mozogsz, nem élhetsz.
Decemberben kisétálsz
S új esztendő elé állsz…
Kincses Kalendáriom, 1935
Ó, szinek, bohókás, játékos szinek,
Ó, vonalak, karcsúk és szétfutók,
Ó, város, melyet nem látok soha
S cirádák ódon háztetőkön;
Árkok, amiket nem ugrok által,
Tükrök, amikbe sohase nézek,
Erkélyek, girlandok, ablakon futók,
Tekintetem sose hintáztatók;
Hűs illatok, enyhe tóparti párák,
Áramlatok, mik lelkem nem cibálják,
Apró, érfutta, gyöngéd nőkezek,
Álmos könyvekből idézőjelek,
[Amikről nem tudok és nem fogok tudni: ]
Ó, szörnyüség, ó, rémek, átkok,
Ezer puha polipkarotok átfog,
Megyek – hagyjatok – nem térek vissza,
Legyen a lelkem tőletek tiszta,
Megyek és nem fogok gondolni többé,
Igérem, nem fogok gondolni többé,
Gondolni többé rátok…
Nyugat, 1911 / 22. szám
1.
Fessed az arcod,
Fesd pirosra,
Fekete zápor
Úgyis lemossa;
Úgyis megőrli
Lassan a bánni
Gyenge orcádat…
2.
Fessed akárhogy,
Bármi szépre
Fekete vőfély
Eljön érte;
Fekete éjben
Hervad a rózsa
S nincs virradója!
3.
Öltözz selyembe,
Gyöngyruhába,
Kiáltsz a táncból
Nemsokára:
Kikap a nagy szél,
Elveri rólad
Kék viganódat!
4.
Fessed az arcod
Tűzpirosra,
Fekete zápor
Úgyis lemossa;
Úgyis megőrli
Lassan a bánat
Gyenge orcádat…
Kincses Kalendáriom, 1933
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
– Meghalni rajta rút halál! –
A tébolyult életvonat.
Ki tudja, hogy mi fűti őt?
Tán gyilkos fájdalmak heve?
Ezért látjuk rohanni őt
A végtelenbe így bele.
Ezért kering ilyen vadúl,
Ezért ugat, nyerít, üvölt,
Szívén a tét fájdalma dúl,
A lété, melyet meggyülölt.
Virágok voltak rajta tán,
Miken megindult a vonat;
Csóktól égett az ajka tán,
De csók és virág – megrohadt.
Most már csak gyászát lengeti,
Füstök komorló fellegét,
Éltét e gyásszal lengeti
S e gyászos élet kell-e még?
A reménytelenség fokán
Int állomás felé nem egy,
De p a tört szivek jogán
Futását nem lassítja meg;
Rohan keresztül mindenütt
A tébolyult életvonat,
Amíg a végső perc nem üt
S az élettűz le nem lohad.
Addig – bár semmi célja már –
Bömböl, zihál az érctorok,
Jön őszre tél, tavaszra nyár:
A megvadult vonat robog;
Koromtól egyre feketébb,
Rozsdától egyre üszkösebb,
Ha látod őt, szivedbe lép:
Tetőtől talpig tiszta seb!
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
A pusztulás jelé halad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
Amíg örökre meg nem áll
A tébolyult életvonat.
Az Est hármaskönyve, 1924
Kisirt szemekkel ébred rám a hajnal,
Sötét szobában oly szörnyű a csend
A messzeségből egy nászindulónak
Tépett zenéje a fülembe cseng.
Nászágyamon lehunyt szemekkel élem
Még egyszer át a nászelőttiséget:
A vágyakat-sovárgás templomában
Mindentigérő sejtelemmiséket.
Csukott szememből sósizű melegség
Lassan az ajkaim felé szivárog
A sejtésekre jött a bús valóság,
Az álmoknak lassan végére járok…
Sötét szememnek sűrű sátorából
Egy villanás a nászi ágyon át
És összetörnek fülsértő robajjal
A földreejtett álomamphorák…
Vasárnapi Ujság, 1912
A hold, a sanda képű hold,
Ma megölelt és rámhajolt.
A fákon apró lángok égtek:
A csillagok a fákra léptek.
A csillagok a fákra léptek:
A fák az úton összeégtek.
*
Egy csillagot kezembe vettem;
Nem égetett; zsebembe tettem.
Hazáig hoztam ezt a kincset,
Itt vettem észre csak hogy nincs meg.
Tán nem szereztem igaz úton,
Hogy elvesztettem így az úton.
S te azt hiszed, hogy ez csak álom
De elhozom, ha megtalálom.
Engedd meg, hogy csókot ne adjak;
Engedd meg, hogy visszaszaladjak!…
Nyugat, 1917 / 14. szám
