Ujfalvy Krisztina

Ujfalvy Krisztina: Emlékezet

Emlékezet! kínos vagyona létünknek,
Boldog s boldogtalan birtoka éltünknek;
De mért jösz nyomomba nyugalmam helyére,
Letapotod lelkem insége mélyére…

Fáj, kétszer fáj amit jajgatni nem lehet,
Bús környülállásom de másképp nem tehet.
Ti, vidám környékek! zöldbe borult mezők,
A megelégedett lelkeket képezők!

Legelő nyájokkal gazdag büszke rétek,
Kiknek a szeretet s barátság nem vétek!
Árnyékos dombokkal emelkedett halmok,
Került pásztoroknak húst adó nyugalmok!

Kiterjedett vidék! messzenyúlt helységek!
Ti boldogok vagytok: én epedek s égek.
Boldogok, hah, mert nem tudjátok mit teszen:
Érezni, s ennek hány nyomorultja leszen.

Ujfalvy Krisztina: Anyai fájdalom

Vad házasságomnak, s különös létemnek,
Egyetlen gyümölcse, s lánca életemnek!
Eltávozásoddal be üresen hagyád
Hajlékom, melyben nem talál sehol anyád.

Csak némán susogja, minden gyászló szeglet:
Nincsen az én Klárim! nincsen sehol – elment.
Összevonult falak! pusztán maradt kis ház!
Melyben sorsom terhe egyedül engem ráz.

Bús bizonyságai magánosságommak,
Lesztek-e tanui még – vigasságomnak.
Vagy hogy egyetlenem velem lenni megszünt:
Vele együtt minden örömem is eltünt.

Ujfalvy Krisztina: Komor idők…

Komor idők, vasszín napok!
A rosszra csak újat adtok.
Gondolatim hevernek,
Ízetlenségim levernek.
Borong felleg felettem,
Homály, árnyék körülöttem:
Festik a sors titkolt színét,
Az élőnek megtört szívét.
Víg mozdulás, hideg érzés,
Nevető seb, vidám vérzés,
Sohajtó megelégedés,
Mosolygó bú, szép szenvedés:
Létünket is kiséritek,
S jutalmát is kiméritek.

Ujfalvy Krisztina: Ez az élet…

Ez az élet úgy se sok,
Használják az okosok:
Fergeteges néha bár,
Vesztegetni mégis kár.
Nem kell mindjárt lemondani
A világról,
Hogy sok pók mérget szivott a
Jó virágról.

Az életet használni
Könnyű módját találni;
Mert néha egy jó óra
A beteg sors doktora.
Ha tán egy rosz pillanatban
Meg is halnánk:
Kapunk mást, melyben holtan is
Feltámadnánk.