Kik szirtes országúton,
Rázó viharban,
Előhaladtanak:
Az elszánt férfiak,
Most mellék-útakon,
Csüggedve, tört-szívvel bolyonganak.
Egy kis szelet kenyér,
Vendégtelen tanya,
A hold sugárai,
És a mezőség
Csekély virágai:
Mik enyhet és vigaszt
Adnak nekik…
Nem szólnak ők…
Kihez beszéljenek?
Talán az emberekhez?
Talán a nagy világhoz,
Mely, amidőn beszéltek,
Süket vala?
1849.
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Megáll a vándor csöndes partodon,
S bár hűvös ősszel lásson tégedet:
Fürödni benned élénk vágya jő.
Midőn a nyájas este szétborong,
Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
Leszáll a fényes csillagtáboré,
És fenn az égen csak testök marad.
Lágy habjaidnak búskomoly zaja
Felkölti a szív mély sejtéseit.
Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
Közel hegyekről rád zöldellenek
Végetlenűl a jókedv bokrai,
Mikről a bornak dús gyümölcse függ.
De homlokodra tőn, óh Badacson,
Az alkotó kéz sziklakoronát,
Hogy légy királyné a hegyek között.
Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
Előttem áll, mint összedőlt remény,
Miként kirablott fészek, Szigliget.
Az őszi nap bágyadt sugáriban
Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
Költőd regéi, gyönyörű vidék,
Örök zománcot vontanak reád.
Az útazóra, látván váraid,
Eltűnt időknek levegője száll.
Víg Badacson még, víg és népes is:
Szüretjein ki lenne szomorú?
Régen keserge a szép Rózsa itt,
A vén diófa már kiszáradott,
Melynek tövében ült. És a rigók
Csak vigalomnak hallják hangjait.
Még összegyűlnek a termő hegyen,
Szomszéd megyékből hölgyek és fiák.
Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
De nincs komor bú arcaik felett.
Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
Elénk daloktól zengnek ajkaik,
S az éjszakákat táncban lejtik el:
lm zeng az este víg zenéje már!
Jertek, barátim, minket hí e hang!
Örüljük át a holdvilágos éjt.
S midőn a hajnal első fénye kél,
Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
S éltessük e táj őszült dalnokát!
Füred, 1842.
Éjszak felé
Könnyű felhők szállnak,
Ha bánatim
Velök szállhatnának!
De bánatim
Vesztett honért kelnek,
Nincsen szárnyok,
El nem repülhetnek.
1849.
Mit álmodál, mondd, szívem gyermeke,
Ki oly mosolygva kelsz?
Talán kis őzet láttál zöld mezőn?
Anyádnak mit felelsz?
“Mennyben valék álmomban, jó anyám!
Elvittek angyalok,
Ott szebb a rózsa, tisztább a patak,
Zengőbbek a dalok.
Aztán a földre jöttem, jó anyám,
Szárnyán angyal hozott.
S te már kerestél engem a mezőn,
S hozzád futék legott.
Oh, hagyj alunni, altass el megint,
Kora fölkelni még;
Majd égbe visznek ismét angyalok,
Oly szép belől az ég!”
Mit álmodál, szólj, keblem magzata,
Hogy most könnyázva kelsz?
Tán angyalid nem jöttek érted el?
Anyádnak mit felelsz?
“Mennyben valék én álmomban megint,
Elvittek angyalok,
Ott szebb a rózsa, tisztább a patak,
Zengőbbek a dalok.
Majdan a földre vágytam, úgy amint
Először álmodám,
S nem volt szabad többé leszállanom
Hozzád, kedvelt anyám.”
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed’!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy végpercedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely a midőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. –
E pillanatban zordon lőn a ház.
Setét alakja mint gyászravatal
Állott az éjben bús-kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak zárva volt;
A messze terjedt őszi pusztulás
Benn a falak közt is sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele.
Tested köré az udvarnép begyült
S együtt virrasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatában elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar közepén
Tartózkodott a félénk szolgalány,
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait;
Együtt maradtak a rideg tanyán
Csak a legéltesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tünt.
És ott pihensz most végitéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letünt az ősök jobb kora,
S helyébe jönnek szintelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala,
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyilt karokkal a szelid öreg
Vendégeit nem jő üdvözleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek.
Ő a világgal már számot vetett,
S barátihoz se lesz többé köze.
