A csillagok rólad beszélnek,
Téged nevez a kikelet;
Neved dalolja minden szellő
S minden madár a lomb felett.
A csillag fénye mámorítóbb,
Mert szép szemedről mond regét;
Az új tavasz szebb, mert virága
Mintha lelkedből feslenék.
A szellő édesebb, mert szárnyán
Hangod zenéjét hozza el,
S költőibb nékem a madárdal,
Mert szerelemről énekel.
Dalomnak nincsen csillagfénye,
Tavasz bűbája benn’ nem él,
De rokon minden széppel, szenttel,
Mert szüntelen rólad beszél.
Cseli csárda, cseli csárda!
Villám, hullám összejárta,
Hol a mennykő, hol az árvíz,
Nem is egy, de legalább tíz.
Nád az eresz, sár a kémény,
Az is hajlik, lefelé mén;
Hej, gazd’uram, hol a vályog?
Szegény gazda, hol kóvályog?…
Valamikor hajdanában,
Ablak is volt a falában,
Rozmaring is nyilt előtte,
Míg a pandur le nem lőtte.
Rozmaringot az ablakról,
Cifra kancsót az asztalról,
Sisa Pistát meg amellett,
Csaplárosné lánya mellett.
Egy pocséta a kút tája,
Se oldala, se kávája;
Zöld a vize – ha még benne
Egy italra való lenne!
Kidűl, bedűl, de ki bánja?
Mióta a csaplár lánya
Belehalt egy sötét éjjel
Bánatával, szégyenével. –
Benn az ivó kiholt, néma,
Csak a szélvész járja néha;
Lábatlan pad, törött asztal
Még bujdosót se marasztal.
Benn a túlsó kis szobában
Két szék búsul csak magában,
Mintha most is rajta volna
Csaplárosné koporsója.
Lánya után ment el szegény,
Most pihen a sír fenekén…
Senki se járt itt azóta,
Pohár se zeng, se a nóta.
Udvarát a gaz benőtte,
Alig áll még ki belőle
Ingó-bingó kapufája:
Egy vén szilfa hajlik rája.
S mert szomoru idők jártak:
Abból telt ki a gazdának
Vándorbotja, koldusbotja –
Merre jár? az isten tudja!
Cseli csárda, cseli csárda!
Csak búbánat lakja már ma;
Maga lenni az is átall:
Elbujdosott a gazdával…
