Vargha Gyula: A kassai harangok

Kassára rászakadt az éj,
Minden szabad szót vérbe fojt a zsarnok,
Az ajkak némasága mély,
De hangosan beszélnek a harangok.
Nem érti azt meg a pribék,
Hanem a föld, hanem az ég,
S minden magyar, ki nem süket,
Megérti jól beszédüket.
Szavuk nem olvad szét a légben,
Szél föl nem issza hangjokat,
Én is hallom a messzeségben
A kassai harangokat.

Ha megkondítják a delet,
Felbúg a hang a dóm felett.
A szentelt érc zokogva kong:
“Gyász, gyász, sötét gyász, néma gond,
Kárpátok ormán gyász borong,
Komor gyász a Dunán, Tiszán,
Maroson s a kék Adrián.
Gyászol a sík, völgy és orom,
Tegnap nagy ország volt, ma rom.
Nem földrengés döntötte le,
Patkány fúrt száz lyukat bele,
A patkány fúrta-túrta föld
Üregein a víz betört,
S nem bírta többé az alap
Az ezredéves szent falat.
Most a leomlott ősi ház
Kövei közt görény tanyáz,
Zsákmányra álnok róka les,
S koncot falánk farkas keres.
Van habzsolás, gyűl a harács,
S mérgez gonosz kigyómarás.
Tiprott erényt nyers gőg sanyar…
Szegény magyar, szegény magyar.
S nem kelnek-é a síri mélyben
Fájó, keserves sóhajok?
Rákóczi nem nyög-é az éjben:
Ma kétszer hontalan vagyok.
Óh, boldog az a hontalan,
Kinek, bár távol, honja van:
Most az a föld borul reám,
Amely hazám volt, s nem hazám.
Pihenni mért nem hagytatok
A Mármorának partinál,
Hisz ott csak a zugó habok
S a jajgató fehér sirály,
Itt, elnyomott népem zokog.”

Igy bong, borong; jajgat, jajong
A délidőn kongó harang.
De halld! a jajt az esteli
Harangszó már engeszteli:
“Elmult a nap, múljék a gond,
Nappali gond jármát ne vond.
Emeld föl Ahhoz lelkedet,
Ki békötöz minden sebet.
Álmodni rabnak is szabad,
Álmodd hát vissza multadat.
A mult erős, gazdag gyökér,
Jelen, jövő a multból él,
Nehéz pillád mihelyt lezárul,
Álmodj a nagy magyar hazárul.

Ung mezején Árpád vezér,
Hős jobbjában a kard beszél,
Ott Béla küzd és áll Pozsony,
A császár tolvajként oson.
Örök fény Cserhalom felett,
Igy bűnhödik rabló Kelet!
Élet pezseg, vidám, zajos
Földjén a szép magyar hazának.

*

Az Adrián végig Lajos
Liljomos lobogói szállnak.
Áll Hunyadink Nándor fokán,
Győz a kereszt, fut a pogány.
Mint förgeteg, ha port ragad,
Mátyás hada előre tör,
S Kárpát alján a várakat
Kisöpri a rabló csehtől.
Nézd Bocskayt, hogy’ ront elő,
Hit és szabadság hőse ő,
S ha törve frigy, új had riad,
Kél Bethlen s a Rákócziak,
Szabadság zászlaját magasra
Kitűzve lobogtatja Kassa.”

Az est álomba ringató
Hangja nyájas, enyhadó;
De édesebb a hajnali
Harangszó hangját hallani;
Ha megkondul friss hajnalon,
Feddése is hit, bizalom:

“Nézd az élet ébredését,
A pihent szív pezsdül és ég,
Rab magyar nép, csak reménység!

Örök éjjel nem borul rád.
Fáj a lecke, fáj? – Okulj hát,
Mondj bűnbánva mea culpát,

Mert Kain bűnébe estél,
Azt nyeréd, mit nem kerestél,
Hát tanuld meg: kincs a testvér.

Félre hát a gyűlölettel,
Ami bántott, mind feledd el,
Fogj kezet rokon feleddel.

Csak kitartás, csak szilárdság,
Bűnödért a földi váltság:
Munka, jó erkölcs, imádság.

S gyermek a jövő reménye,
Legyen mindig szemedfénye
S mint a tengerek fövénye.

De hazádban is hazátlan,
Testvértelen és barátlan,
Meg ne törj a szolgaságban.

Hogyha kell, cseréld meg arcod,
Tűrve titkon küzdd a harcot,
Ezzel órád el nem alszod.

Nézz nyugodtan jóra, rosszra,
Szabadságod visszahozza,
Ha nem év, az évek hossza.

Dies irae! Hallod, hallod,
Messze, mint a vészharangot,
A bosszúra hívó hangot?!

Eljön a nap, a Haragnap,
De koporsót nem a rabnak,
Népem, nem neked faragnak,

Ősi földed nem lesz préda,
Kit pokolnak körme véd ma,
Reszkessen a cenk, a céda!”

A magyar éj nagyon sötét idáig,
De megjön ismét fényes virradatja,
S a Kárpátoktól le az Adriáig
Az örömhírt, nagy Isten, népem atyja,
Egyik harang másik harangnak adja.

Vargha Gyula: Petőfi

Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba’ nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy’ hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?

Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelke romlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?

Egy talpalatnyi föld se volt sajátod,
S örökül egy sír sem jutott neked,
S jós lelked ezt habár megadta látnod,
Te mégse szántad ifjú éltedet,
Eldobtad a szerelmet, ifjúságot,
S a boldogságnak rózsákkal vetett
Nyoszolyájából mentél, meg sem állva,
A szent hazáért, a hideg halálba.

De haj, az eszmény most visszára fordul,
Nincsen hazám, kiált a csőcselék;
Támadni kész az idegen faj orvul,
Szabadság, jólét néki nem elég,
Kígyók kelnek ki mindenütt a porbul,
Megmarni a hazának kebelét…
Oh költő, nézd, romokban áll az oltár,
Te honszerelmet hasztalan daloltál.

1908.

Vargha Gyula: Szárazmalom

Kis faluban szárazmalom,
Arról zeng ma késő dalom.
Szél elfútta híre-porát,
Hadd éljen a dalban tovább.

Legény, leány – szinte látom –
Mint verébhad a garádon,
Malom alatt úgy ült régen
Félrebillent nagy keréken.

Odagyűltek mind, vasárnap,
Ott mulattak, ott cicáztak.
Hanem aztán hétköznapon
Egész estig járt a malom.

Roppant bálvány a középen,
A kerékhez illik éppen,
S rossz gebék a kerék mellett
Kenderhámban keringeltek.

De buzgalmuk ugyan derék,
Forgott folyvást a nagy kerék,
S kerékfogak elfutóba
Belekaptak az orsóba.

A malomban bent azalatt
Kelepelve járt a garat,
S két kő közül összezúzva
Folyt alá a szegény búza.

Folyt fehér liszt, véle persze
Együtt folyt a vörös derce,
S lisztes zsákkal lisztes mónár
Álldogált a zsákolónál.

Éd’s apámmal ha benéztem,
Megbűvölt a kép egészen,
Két szememet tágra nyitva
Gyermeklelkem csak úgy itta…

Régen eltűnt már a malom,
S mint halottra ó sírhalom,
Melynek kidőlt a fejfája
Bús felejtés borult rája.

1915.

Vargha Gyula: Bús szél zokog

Bús szél zokog,
Elmúlt a nyár
Álmodni már
Én nem fogok.

Olyan rövid
A nyári éj,
De álma mély
Friss hajnalig.

Éj s csend ölén
A nyár szakán
Tündér leány
Hajolt fölém.

És hímezett
Szép álmokat,
Nem fest olyat
Művész-ecset.

Most könny itat,
S gond súlya nyom
Le sem hunyom
Pilláimat.

Bolygok vadon
Legközepén
Nem alszom én,
De álmodom.

S álmom sötét,
Mázsás teher,
Nem bírom el
Fojtó ködét.

S csak komorul,
Már jő telem,
S rám végtelen
Vak éj borul.

Hallgass szivem,
Mit háborogsz:
Aludni fogsz,
Álmodni nem.

Vargha Gyula: Szülőim sirjánál

Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?

A nagy világ lármája nem hat
Ez elhagyott nyugvóhelyig;
Kihajt a lomb s megint lehervad,
Év év után múlik, telik,
Mérve a vén idő egyhangú lépteit.

De ti, akik alusztok mélyen,
Nem halljátok, nem méritek;
Nem rezdül át a néma éjen
Se hang, se fény. Lenn a hideg,
Beomlott sírgödör sugártalan, siket.

A szél a fák fagyvette ágát
Már tőletek tördelheti.
Mindegy, a sírok pusztaságát
Fehér hó vagy zöld fű fedi,
Vagy a fű gyökerét a nyár kiégeti.

Nem bánt, a föld kiszáradt keble
A hőségtől ha megreped,
Ha nincs az égnek áldó cseppje,
A gabna szomjan eleped
S inség köszönt be a remélt bőség helyett.

Inség jöhet, tinéktek nincsen
Magtárra, csűrre gondotok;
A jól bezárt ajtón, kilincsen
A sápadt gond be nem kopog
S nem láttok könnyeket, ti kétszer boldogok.

Nem látjátok – óh fájna nektek –
Hogy’ rombolnak az új idők,
S mindazt, mi szent volt szíveteknek,
Hogy’ rúgja lábbal száz ripők,
S már diadalmasan ujjong a céda gőg.

S ha sorsa tán eléri végkép
Ez átokverte nemzetet,
Ha meg kell mind fizetni vétkét,
S hangzik, hogy “elvégeztetett”:
Nem fogja vad keserv szaggatni szívetek.

Alusztok, mintha rég kihalva
Kerengne már e porvilág,
S csak egy komor, bús ravatalra
Nézne a csillagmiriád
A hangtalan, hideg, rejtelmes ürön át.

1914. január

Vargha Gyula: Nyári dél

Fényes, vakító, forró nyári dél;
Majd hogy ki nem gyúl fenn a házfödél;
Az ablak mind befüggönyözve áll,
Hogy elbúhasson a riadt homály.

A fénytől kinn halálra üldözött
Homály meg is bú a négy fal között.
Álomra hívó csend van ott belül,
A légy se repdes, csöndesen elül.

De bezzeg úr a tágas udvaron.
Künn a kamrában nyugszik a barom,
Azaz nyugodnék, ámde nem lehet,
Csapdosni kell farkával a legyet.

A kút körül nagy lició-garád,
A vén kakas ott tartja udvarát,
Árnyék van ottan és finom homok,
Fészket fürödnek a tyúk-asszonyok.

A nyárfa ágán illegett elébb,
Most lenn a porban fürdik a veréb;
De párja pajkos, nyomban ott terem,
S tovább röppennek játszva, hirtelen.

A kas szájánál zsong a méheraj,
Mezőre ki csak egy-kettő nyilal,
Mézgyüjtő méh mit is keresne ott,
A nap fölitta rég a harmatot.

Lankadt a kertben sok félénk virág,
De boldogan s büszkén virít a mák;
Gyümölcs a fákon fényesen dagad,
Pettyezve a sötétlő lombokat.

Szőlővirágzás most volt, a szemek
Ma még csak apró gombostűfejek.
De egy-egy fürtön megláthatni már,
Hogyan növeszti a bogyót a nyár.

Ifjú reménység a szőlőgerezd;
De a szegény rozs már szőkülni kezd,
Hajlott a szára, veszti erejét,
S halálra hajtja fáradt ősz fejét.

S a nyár vakítva ég és tündököl,
Hatalma éltet, szent hatalma öl;
De a halálban sem tesz soha mást:
Készíti folyvást a feltámadást.

Vargha Gyula: Álmomban

Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat.
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtam,
Hüsítni, égő arczomat.

Beárnyékolva pislogott a lámpa,
Tört fénye félhomályba fúlt.
S néztem ki a sötét nagy éjszakába,
Mely a vidékre ráborult.

Előbb egészen egyszínű sötét volt,
Mig hozzá nem szokott szemem,
Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,
S suhant el újra, hirtelen.

De lassanként a tárgyak is kiváltak:
Futó fák, egymást kergetők,
Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,
S nagy, néma szunnyadó mezők.

Hallgattam a kerekek kattogását,
Úgy kisért, mint a gyász-zene,
S elfogott valami nagy sivárság
Kietlen, átkos érzete…

Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban
Eltűnt alólam e vonat,
És az éjben én kihalt uton haladtam,
Vonszolva vérző lábomat.

Mentem szorongva. Mint a végtelenség
Vonult tovább a gyászos út;
Előttem a sötét reménytelenség,
Mely enyhe révbe sohse jut…

Év évre jő; oly rég volt már ez álom,
De gyásza itt maradt velem,
S a végzetes vad útat egyre járom,
Vigasztalan, reménytelen.

Vargha Gyula: Magasság, mélység

A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.

Havasok hava látszik-e távol,
Vagy fehér fodros felhőtábor?
Alant a kék tó, fenn a kék ég,
Csoda magasság, csoda mélység.

Megfürdik a lelkem a tóban,
A napsugárt szikráztatóban,
Majd kék havasok tetején fenn,
Fürdik az ég kék tengerében.

A testem is, ha volna szárnya,
Föl, föl, a kék magasba szállna,
Magasan, föl egészen az égig…
Nincs szárnya! Merüljön a mélybe fenékig.