Aludtam; ‘s álmodozni kezdék
már prósaszóval, már dalokban:
Kloét festék le álmaim.
Úgy tetszett, hogy felém lopódzván
egy tsókot pertzentett ortzámra:
‘s azonnal nyíltak karjaim.
Ammint e’ pertzenésre felserkentem,
kutyám volt, a’ ki nyaldogálta képem’.
1793.
Hagygy-fel, ó bús szivem! az aggódással!
Nints haszna! nem gondol ohajtásiddal.
Ki-zárt szerelméből, ‘s meg-szegvén hitét
el-adta szivét.
Meg-tsalt! ah! de még-is érzem szivemben,
örömmel maradnék tsalárd ölében.
Tsúfol, ‘s nyilván mondgya, hogy nem kell szivem,
még-is kedvellem.
Minek a’ genge sziv Aszszony nemünknek,
ha szive ily kemény a’ Férfi nemnek?
Tanitsd, ó természet! őket hivségre,
igaz hivségre.
Mint vagy Palócz? Cserháti tartományodban
ritkúle már az ostoba?
“Azóta, hogy Nagyságod onnan elszakadt,
előbbi számok megfogyott.”
1806.
A’ régi asszony zsembes;
a’ régi férj nem kedves.
A’ régi bajnok roskad,
a’ régi szűz elhervad.
Mindenben rossz a’ régiség,
a’ bort kivéve.
1791.
Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
kezedet szerelmesed?
Midőn szemem félelmessen
szögezve van képedhöz
és szivem vervén sebessen
ohajt, ‘s repdez szivedhöz?
Ah! nem hallya, nem tekinti
szivemnek nagy fájdalmát,
tüzemet tréfára veszi
el-forditván ortzáját.
O! bús szivem! menny-el tőle,
hogy meg-győzzed, ne reménld,
nem hódúl ha szerelmedre,
búddal győzni ne reménld.
Nézd a’ hegyeknek puszta girinczeinn
mint fénylik a’ hó! Görnyed az ősz liget
a’ súly alatt, ‘s a’ röst folyónak
zajjai partyaihoz hegednek.
Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,
bőven tüzellvén, ‘s régi hegyallyait
gyakrabban öntess serlegedbe.
Hadd köz Atyánkra egyéb ügyünköt.
Az ő kezében hempelyeg a’ világ!
Eggy csattanással szétveri fellegit
a’ vésznek, és a’ gyenge hárslomb
sok remegése utánn lenyugszik.
Bús lessze vagy víg holnapi hajnalod?
azonn ne aggódgy. Vedd nyereség gyanánt
a’ sors’ kezébűl a’ mait, ‘s még
messze vagy életed’ alkonyátúl.
Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,
a’ bölcs örömnek. Most simogassa le
nyájas barátod homlokodrúl
hornyait a’ szomorú magánynak.
Most vonny le játékzálogot álnokúl
meghorgasított ujjairúl setét
suttonba elbújtt Klórisodnak,
kit nevetése korán elárúl.
Most járj koronkint víg remegéseinn
a’ szós koboznak nemzeti tánczokot,
friss pörgetéssel megtepesztvén
a’ veled ölbekapó menyecskét.
1806.
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
‘s csókjára megrezzen a’ rózsalevél,
sír Lilla, ‘s az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
“Ah! így fut előllem az édes öröm,
azóta hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét.”
Ezt mondgya zokogva, ‘s egy dombra ledűl,
hol szíve a’ szótlan keservre hevűl.
O Lyánka! mit bánod e’ csalfa’ kezét!
nem férjfi az, a’ ki megszegte hitét.
1806.
Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,
ha nyertes nem lehetsz?
Nem látod-e, hogy hárman hartzolunk?
Mí ketten, ‘s Ámor? és hogy ellened
mellettem hartzol Ámor is?
1793.
Ama szép Rósa, nézd, o! nézd,
mint jádzik Zefirrel.
O! genge rósa! jól meg-nézd,
ki jádzik veszsződdel?
Im! alig szóllok, a’ Zefir
Rosához közelét,
szinézvén tsókot, hozzá ér
‘s le-fosztya levelét.
Ah, szedd-meg Flóra, menny, szedd-meg
le-hullott tetemit
‘s mint tőled képes, tiszteld-meg
leg-kissebb izeit.
Rakd tüzre, ‘s leg-alább tedd-el
illatnak könyeit,
osztán tisztessen temesd-el
utolsó hamvait.
Tünnyetek ti bús szívemnek
áltató reménnyei!
Nékem többé hű tüzemnek
meg nem térnek kéjjei.
Ah! teérted folydogálnak,
jó Tamíno! e’ könyek,
még keservim a’ halálnak
hüs sírjába döntenek.
