Virág Benedek: A bölcsről

A bölcs magában bízik; az ellene
Felkelt szerencsét, mint valamely kemény
Szirt a haboknak csapkodásit,
Érzi, de férjfiasan megállja.

A Nap, mikor feljön, s köd emelkedik
Súgári ellen, fényszekerén nevet,
És megszokott útját kijárja:
A buta pára lehull, s enyészik.

Amaz kiszegzett célja felé siet;
Ha néki gátot vetnek irígyei,
Nagy lelke, csendessége mellett,
Érezi emberi hívatalját.

Bár sok veszélyek közt forog élete,
Azt tiszteletben tartani nem szünik.
Ha sorsa nem változhatatlan,
El meri várni dicső halálát.

Zengd győzedelmét mennyei lantodon,
Músám! s azoknak szíveiket, kiket
Kaján szemekkel tart az álnok
Cimbora, bátorodásra gerjeszd!

Virág Benedek: Auróra

Mely szép neved van mennyei harmatok
Szüléje! Mégis szebbek az érdemid.
Arany kocsidból intesz, és fut,
Futva fut, a lator éj setéte.

Fény és kiesség jő veled: életet
Adsz s vígasságot: tégedet e való
Jóért az ártatlan madárkák
Hálaadó szavaikkal áldnak.

Nem félik a körmös denevér fogát,
S a vért eresztő vércse dühös szemét;
A fényre húnyorgó bagolynak
Rút huhogásain általestek.

De változások közt forog ami van;
Csak a teremtő szüntelen egy, s az ő
Törvénye: állandót kivűle
Más hatalom nem ad e világnak.

Virág Benedek: Vitézeinkhez

Tí, kiket a harcnak mezején szemlélek örömmel:
Tí, kikben még régi magyar vér, s félni tudatlan
Lélek van, honnyunk jelesebb védői, huszárok!
Tí vagytok, kiket Ozmánnak vad népe remegve
Néz; kik előtt megvonja magát a durva negédség.
Érzékeny lelkek! míg Músám zengi vitézi
Lángotokat, harchoz készűljetek! Oh! ha ijeszthet,
S rettenthet nevetek, mit nem fog tenni hatalmas
Karjaitokba szokott fegyvertek? – Rajta vitézek!