Vörösmarty Mihály versei

Vörösmarty Mihály: Dámon panasza

A kegyes Boris szerelmét,
Dafne csendes jó szivét;
A szemérmes Emma képét,
Lincsit, lelkem szép hivét,
Szöszke Laura kedves arcát
És mosolygó bibor ajkát,
Szép szemének szép sugárát,
Ninon, érted megvetém.

Mostan engem is kerűlnek
Múlt korom szerelmei;
Csüggedeznek és gyötörnek
Sirba hunyt reményei.
A szerelmes lányok arcát,
Laura édes bibor ajkát,
Szép szemének szép sugárát,
Jaj nekem! hogy megvetém.

Ninon, ő, ki mindenemnél
Több, s becsesb volt ön szivemnél,
Kedvesb, édesb életemnél,
Most, Ninon sem jő felém!

Görbő, 1823

Vörösmarty Mihály: Az elmaradók

Egy fészket ismerék,
Három szinűt:
Benn váltva három szép
Madárka űlt.

Sok szem repűle fel,
Sok szív örült,
Mely láthatásokon
Megédenült.

Oly bájos, oly derűlt
Tekintetök:
Az est örömtelen
Volt nélkülök.

A fészek most üres:
A szem komor,
S a hűlt szivekre száll
Csendes szomor.

Hová vesztéd, oh est,
Szépségidet?
Ha ők is hűtlenek,
Ki lesz hived?

1838. január

Vörösmarty Mihály: Szomorú biztatás

Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
Oh, annyiszor megcsalt ez immár
S búslakodást hagya tört szivedben.

Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
Akkor kiállta szíved a bajt
S aggodalom nem emészti többé.

S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
Lángja hideg kebelén elalszik.

Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
Ez biztat és csal; az dühödten
Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.

Börzsöny, 1822

Vörösmarty Mihály: Az elmenőhöz

Oh! ki tőlem, s bút nevelő szivemtől,
Mint hiú árnyék, el akarsz szakadni,
Nézz, midőn elmégy, panaszimra vissza,
Nézz, de ne sajnálj.

Szép derűlten fog neked a kegyes nap
Sütni, hűs szellő leszen úti társad,
Elkerűl éjszak zivatarja, s a vad
Sorsok haragja.

Oh! ha tán ekkor kinyiland szivedben
A szelíd kedvek s örömek virága,
Oh csak akkor, szűz ajakidra kérlek,
Jussak eszedbe.

Nem borúl el szép napod és szerencséd,
Majd ha rám gondolsz, sem az édes álom,
Mely vidám lelked tüneményein leng,
El nem enyészik.

Bánatom, mint hű követő, veled megy,
Ah de ez sem von gyönyöridre felhőt,
Meg ne útáld, mert csak azért sohajtoz,
Hogy ne felejts el.

Börzsöny, 1820

Vörösmarty Mihály: A szerelmes

Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?

Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.

Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.

Istenünk véled, s velem is! – Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?

Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.

Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.

Börzsöny, 1820