Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.
Azt mondjátok, dalom nem melegítő,
Csak olykor éget, mint a napsugár,
De nincsen benne, mi virágot fejleszt,
Ama mosolygó, édes érzetár.
Azt mondjátok, csak ész kormányoz engem,
S uralkodva múzsám dala fölött
Nem engedi, hogy érzet keljen benne,
S a szív-világot nyissa meg előbb.
Azt mondjátok… oh, mit nem mondtok mindent,
Mi bánt, mi fáj, mi kínoz és gyötör,
S nem várva múzsám védő szózatára,
Fölötte minden, minden pálcát tör.
Oh, mit nem mondtok! s jogtalanul mindent.
Nem hallva, csak a perc sugallatát,
Nyugodtan néztek végig lelkem kínján,
Letépve lantom szűzi fátyolát.
Mit rejt a szív, mert mélyebb sebhelyére
Kíváncsi szemet vonzni nem akar,
A kín, mit a költészet istennője
Irgalmas szárnnyal híven eltakar:
Oh, mindez semmi! Hisz nem zengem én el,
Irgalmat esdve nem zokog dalom.
Nem szól pompázva kínja mélységével
A szív dala remegő ajkamon.
Hisz nem is zengem, hányszor már csalódtam,
Nem zengem az örök fájdalmakat.
Sőt korlátolva szenvedélyem árját,
Elrejtem én a rám mért kínokat.
Mert szenvedésem, oh, az szent előttem,
Szentségtelen szem ne érintse azt,
Ne szórakozzék idegen tán avval,
Mi szívemből véres könyűt fakaszt.
És mondjatok akármit énfelőlem,
Bár fájni fog, de változtatni nem,
Előttem szent lesz keblem szenvedése,
És titkos kínjait nem zengem el.
