Wohl Janka: Azt mondjátok…

Azt mondjátok, nincs dalaimban érzet,
Nem érzi szívem, lantom mit beszél,
Képzelet mind, mit szenvedélyes hangon
A dal a lélek mélyibül regél.

Azt mondjátok, dalom nem melegítő,
Csak olykor éget, mint a napsugár,
De nincsen benne, mi virágot fejleszt,
Ama mosolygó, édes érzetár.

Azt mondjátok, csak ész kormányoz engem,
S uralkodva múzsám dala fölött
Nem engedi, hogy érzet keljen benne,
S a szív-világot nyissa meg előbb.

Azt mondjátok… oh, mit nem mondtok mindent,
Mi bánt, mi fáj, mi kínoz és gyötör,
S nem várva múzsám védő szózatára,
Fölötte minden, minden pálcát tör.

Oh, mit nem mondtok! s jogtalanul mindent.
Nem hallva, csak a perc sugallatát,
Nyugodtan néztek végig lelkem kínján,
Letépve lantom szűzi fátyolát.

Mit rejt a szív, mert mélyebb sebhelyére
Kíváncsi szemet vonzni nem akar,
A kín, mit a költészet istennője
Irgalmas szárnnyal híven eltakar:

Oh, mindez semmi! Hisz nem zengem én el,
Irgalmat esdve nem zokog dalom.
Nem szól pompázva kínja mélységével
A szív dala remegő ajkamon.

Hisz nem is zengem, hányszor már csalódtam,
Nem zengem az örök fájdalmakat.
Sőt korlátolva szenvedélyem árját,
Elrejtem én a rám mért kínokat.

Mert szenvedésem, oh, az szent előttem,
Szentségtelen szem ne érintse azt,
Ne szórakozzék idegen tán avval,
Mi szívemből véres könyűt fakaszt.

És mondjatok akármit énfelőlem,
Bár fájni fog, de változtatni nem,
Előttem szent lesz keblem szenvedése,
És titkos kínjait nem zengem el.

Wohl Janka: Egy szellemhez

Éjfélt ütött. El-elalvó kis mécsem
Halványult fénye rezgve jár körül;
Fakó sugára már csak árnyékokba,
Kétes, bizonytalan ködbe merül.
S képedre száll
Egy fénysugár,
És ott megáll,
Megáll!

Körültekintek – összefolyva minden –
Káosz szobám, hol most árnyék honol –
S szivembe nézek – éjbe vész ott minden,
Nincs ott a fény, amellyel tartozol.
Számolj nekem –
Miért sötét
Most kebelem,
Szivem?

Az ihlet, az imádat égi lángja,
Mely mennyé szentelé föl lelkemet,
Most haldokol, mert elvonád a tápot
A melytől élt: édes szereteted.
S nem élhetek
Nélküle én –
Szivem beteg,
Beteg!

Imádnom kell! Lelkemnek kell e zajgás,
Kell, hogy legyen lelkemnek Istene
És szellememnek kell e föltekintés,
Tömjén legyen nagy szárnyú éneke.
Imádnom kell!
Imádtalak!
S hideg kebel
Felel!

Hisz nem az embert, oh, nem azt szerettem
Lelkem csak lelket, nagy lelket szeret,
S az Istenség fönséges nimbuszával
Környezte szellemem ősz fürtidet.
S lelked hideg –
Ábrándja nincs!
Nem érte meg –
Rideg.

És összetépve most az ihlet szárnya,
És színtelen a dús ábrándfüzér,
Alig világít a zajongás lángja,
S meleg nélkül a láng már mit is ér?
S képedre szállt
Sötét szívből
Még egy sugár –
S megállt!…

Wohl Janka: Ha elhagyottan…

Ha elhagyottan, fényes pusztaságban,
Magányosan a nagy, zsúfolt világban
Feledve áll egy szenvedő,
Ez az, akin minden szem kérdve nyúgoszik,
Kin az egész világ megosztozik:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Adjátok, emberek, a hírt neki!”

Ha van, kit a gúny éles nyila bántson,
Kit az egekből le a sárba rántson
Démoni kéj mosolyival,
Ez az, ki lelkét küldi az örök felé,
Fájdalmi szárnyain világ elé:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Legyen költői, nyílt szíve neki!”

Ha van, ki őrült, égő vággyal járja
A nagyvilágot, boldogságát várva,
S hiába vár, eped, sovárg –
Ez az, kit a dicsőség keble felkarolt,
Kit a világ nagyok közé sorolt:
A nő, kire Isten átkát veti:
“Babér környezze homlokát neki!”

Wohl Janka: Nem dicsőség…

Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Nem babért óhajtok homlokomnak,
Nem kívánom én e lombozatnak
Csába árnyait.

Késő századoknak ajakára
Úgy ne szálljon, mint Sapphóé szálla,
Valaha nevem!
Nem vágyik e halhatatlanságra,
Melynek fényénél sokkal több az árnya,
Sóvár kebelem.

Mert nem a nő gyöngéd homlokának
Szánta Isten a zöld borostyánnak
Vészdúlt ágait.
Fürtibe díszűl ő kis körének
Fűzze e kör felvirúlt üdvének
Fényvirágait.

S ez, mi után lelkem vágyva vágyik,
Elhagyottan ifjú szívem fázik…
Oly magam vagyok!
S mintha csillag hullna csendes éjben,
Hullnak szívemről le égőn, mélyen
Zokogó dalok.

Nyugodtabb lesz a beteg kisgyermek,
Hogyha ringatáskor énekelnek
Néki édesen.
Földi vágyak hangját én sem hallom,
Ha az üdvös szent szerelmet dallom
Szenvedélyesen.

Mit nekem dicsőség? Barátságra,
Szerelemre, csendes boldogságra,
Erre vágyom én.
Hasztalan! Lehetlen ezt remélnem!
Már elég, ha dalban, képzeményben
Percre föllelém!

Wohl Janka: A dalhoz

Hatalmasan ragadtad meg szívem,
Te Isten szózata, oh dal!
Lebilincselted és felkaptad lelkem,
Hogy mit a földön a földeken nem leltem,
Megnyissad azt a tiszta fényvilágot,
Hol minden álmat, minden boldogságot,
Hol minden vágyat, minden szenvedést,
És minden legtitkosabb érzést,
Mint hallelúját látunk éghez szállni,
És ott illattá, fény-angyallá válni.

Hatalmas vagy, hatalmas léssz, oh dal,
Szivem leghűbb barátja te,
Ki összefolytál benső életemmel,
Ki egy vagy minden mélyebb érzetemmel,
Ki üdvöt pótolsz, szerelmet, barátot,
Egy egész, ah, csak álmodott világot,
Ki sóhajtásom vagy, lehelletem,
Mosolygásom, könyűm, tekintetem,
Ki bennem élsz, mig én csak benned élek,
Ki keblemben vagy a második lélek!

S oh dal! Keblembe, szólj, honnan jövél?
Hol volt hazád, hol volt honod?
Miből levél? Virágok illatából?
Szellőknek illanó suhanatából?
A kis habok rejtélyes susogása,
Madárkák érzetes csiripolása,
Tündérek gyöngéd, rezgő szózata,
Mi fűze össze, lelkem dallama?
Az érzés, mely a végtelenen által
El-elvonúl, határtalan egy vágydal?

S olykor eget ostromló óriás,
Honnan veszed bősz hangjaid?
Vad bérceknek zuhatagos patakja,
A múlt sötétlő kísértet alakja,
Az elzárt oroszlán dühröhögése,
A fogoly sasszárny tompa rebbenése,
A tűzhegyből omló vad lávafolyam,
A férfiú arcán kín könnye, ha van,
Az tesz órjássá? – vagy anyád zokogása,
A hon szívszaggató jajkiáltása?

Oh dal, oh dal, te ég ajándoka,
Isten csókjával külde le!
Benned a korok minden szenvedése,
Benned a nagy proféták hirdetése,
Benned a múlt, jövő s remény-világok,
Szétsugárzanak, mint kész boldogságok,
Mig átkarolva mindent, ami nagy,
Magadban a világok tükre vagy!
És nékem, dal, te megnyitád az útat,
Melyen a szív a boldogsághoz juthat.

Mert mint megengedék az istenek,
Hogy a madárkák dalljanak,
S megengedék, hogy női szív is zengjen,
A női ajkon is dal-ima keljen:
Akkor kipótolák éltünk hiányát,
Megadták nékünk az Istenség szárnyát,
Megadtak nékűnk mindent, mi dicső:
Miénk lehet jelen is és jövő,
És istenítve szent szerelmeinket
Vélünk dicsőítjük szeretteinket!

Wohl Janka: Báró Eötvös Józsefhez

Fenn, a hon csillagos mennyezetén,
Király, mint a nap a csillagok között,
Úgy állsz, te nagy, az égiek helyén
Örök sugárral szent hazád fölött.
A nemzet föld, a költő nap az égen,
Mely túlragyog az eltűnt nemzedéken.

S ha én, szerény, mulandó mécsvilág
A halhatatlan, egy naphoz tekintek fel,
Szelíd mosollyal, mint nyíló virág,
Hozzád csupán könyörgni jövök el.
Mint éltet szór a nap a fényes árral,
Adj fényt a mécsnek egy léleksugárral.

Oh, benned ég, ragyog az égi tűz!
Nem mint Prometheusz, ki lopva nyerte meg,
Éltet teremtményidbe lelked fűz,
És Isten-adta szellemek ezek,
Kibontakoznak égi szenvedéllyel
A költészetből, szeplőtlen tökéllyel.

Ha szenvedések átkát szórja rád
A sors, mely Istenként áll életünk fölött,
Lelked nem érzi az átok nyomát,
Alá már géniuszod sugárt szövött.
Oh boldog te, ki szenvedéseidnek
Emléket állítsz, mint örömeidnek.

Sötét pyramid, órjás és örök,
Sötét, mint éj, de fényes csillaggal tele
Az emlék, mit az elhalt örömök
S remények sírján lelked emele.
Karthausi lett a szív, s virágozása
Halni nem tudó hattyú dalolása.

A messze föld, a messze végtelen,
Miként a puszta gönc, egy órjás jéghalom,
A természet sivár, élettelen
A láng nélkül, mely életfuvalom.
A földek istenként a napfényt várják,
Az emberszív a szerelem sugárát.

S a szerelem a halhatatlanság;
A szerelem a lét, a lélek és a lény –
Elmúlik mind, mert mind mulandóság,
Örök csak ő az ember kebelén.
S ha fénye költészetben megtörődik,
A költő névre Istenség szövődik.

Wohl Janka: Egy költőhez

Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.
Tekinték, költő, fényt szóró szemedbe,
Fáj a sugár, de ah, nem melegít,
Mint egyes lámpafény magányos sírról
Visszacsillantja a sír rémeit.

Tekinték, költő, lángész homlokodra,
És elmerengék múltad fénykorán…
Babéros főd még büszke tetterővel,
Szived szereimmel csüggött a hazán
Eggyé olvasztva szent barátság által,
Te a nemesek legnemesbike,
Ő, nemzetünk volt, s ah, letűnt reménye
Lángszellemeknek legdicsőbbike.

S barátoddal szived jelenje eltűnt,
Előtted a való kopár, rideg –
Lelked virágival sírt ékesítesz,
S élő jelen iránt kebled rideg.
Szelíden méla fényében a holdnak
Tágúlni érzed bágyadt kebledet,
De fáj, oh fáj a nap fényes sugára,
Sebzi köddel borított szívedet.

Oh, mért kell nékem most, oly későn élnem?
Vagy: oh miért éltél te oly korán?
Ma férfi vagy, már hamvadó kebellel,
Kinyíló szívvel én ifjú leány.
Túlélted már te régen érzeményid,
Temetve már tán lelked jobb fele –
Ellankadottan nézesz már csak vissza,
S idő előtt itt életed tele.

A múlt, a múlt! Ott vannak álmaiddal
Eltednek fényes tündérképei…
Jövő, jövő! Ott vannak még lerakva
Lelkemnek legszentebb reményei.
Haladhatunk, de vajon merre visznek
Egymástól el az élet útai?
Előttem áll ábrándos, szép jövendő,
Előtted a magánynak árnyai.

De örök kínnal száll keresni lelkem,
Örökös kétkedésben él szivem –
Oh, csak hiányra, és soha tökélyre,
Igaz kebelre nem akadt szemem.
Ábrándjaimmal, lelkem jobb felével
Bár áldozhattam volna én neked!…
De nem szabad, … talán te sem akarnád,
Vagy nem akarsz – csupán mert nem lehet?

Lehet, lehet! Oh kell, kell, hogy lehessen!
Szivem oly forró és oly lángoló,
Hogy érzete hideg, bágyadt szivedben
Elömlik majdan, mint egy tűzfolyó.
Oh, kösd le sorsom! Bár csak egy időre.
Ha csak akarsz, oh hidd, lehet, szabad!
Lelkednek add nekem csak egy sugárát…
S boldog leszek tebenned s általad!

Wohl Janka: Szemere Pálhoz

Oh engedd, hogy én, kis madárka
Téged, a sast, megénekeljelek,
S vágyó kebelből halk, szerény dalommal
A messze távolból köszöntselek.
Oh engedd, hogy a múltra emlékezzem,
Hol lábaidnál ülve hallgatám
Mesés fénnyel felém zajló beszéded,
S lelkem merengett lelked szózatán.

És szellemed teremtő bűvecsetje
Ott feste édes-bájos képeket –
Takarja szívem s félve rejti őket,
S emlékvilág födi a színeket.
És minden kép, mely rezgve áll előttem,
Fényesb alakba olykor öltözik,
S virág gyanánt az emlékkoszorúba
Múzsák mosolygva belekötözik.

Azt mondtad egykor, költő lesz belőlem,
Vár rám dicsőség, hírnév és babér;
Szereteted, amellyel boldogítál,
E kétes üdvnél nékem többet ér.
Mit ád a hír? a szívnek boldogságot?
Oh nem! csalódást, fájdalmat, borút,
S hol int a zöld babér sugármosollyal,
Odáig oly nehéz a hosszu út.

Szereteted pedig lelkemben mélyen
Megállapítá az örök hitet,
Nem hír és név, nem az teszi a költőt,
Nem ihleti, hevíti a szívet.
Legyen a költő homlokán babér bár,
Nem az, nem az koszorúzza a főt,
Mit szelleme virágiból tüzött föl,
Az állja hervadatlan a jövőt.

És te dicső, ki homlokán ragyognak
A hosszú évsor s dús virágfüzér –
A ritka és oly ékes koszorúban
Tulajdon bimbó díszlik és babér.
Oh te, ki ősz fürtökkel s ifju szívvel
Állasz a múlt romján nyugalmasan,
Egy órjás könyv, amelynek minden újabb
Lapján a múlt egy órjás képe van:

Oh engedd, hogy ezentúl is még hozzád
Lelkem zarándokolni járjon el,
S emlékezhessék meg szeretetedről
Büszkén és boldogan e hő kebel.
Oh engedd, hogy mint mostanig, tovább is
Mély tisztelettel, hűn szeresselek,
És olykor-olykor halk, meleg dalommal
A messze távolból köszöntselek.