Zempléni Árpád: Játék

Gyerekké tudnék lenni újra!
Játsznánk a földre lecsucsúlva.

Kapnék lekváros kenyeret,
Azt is megosztanám veled.

Elköltve a jó eleséget,
Játszanánk férj- és feleséget.

Egymás fülébe megfogóznánk,
Lekváros szájjal csókolóznánk.

A mamák persze észrevennék,
A bűnösöket hazavinnék.

S a porban-játszó amorettek
Szenvednének, mivel szerettek.

Zempléni Árpád: Dalok

I.

Mikor elszunnyadtam,
Eszembe forogtál,
Mikor felvirradtam,
Eszembe jutottál.

Hullámzik az elmém,
Mint a patak sodra.
Csak te forogsz benne,
Örvényben a rózsa.

II.

Játék lenne ez az élet,
Ha leélhetném tevéled.
A világgal nem törődnék,
Egymás körül sürgölődnénk.

Két buborék, mely a mélyből,
A rejtelmes tengeréjből
Fölszállott egy pillanatban,
Találkozik – s szerte pattan.

III.

Pompás város ez a város!
Rózsák nyitnak a havon.
Hozzátok visz minden utca,
A bal és jobb partokon.

Beh rút város ez a város!
Nagy sötét házrengeteg,
Míg rózsámtól haza térek,
Százszor is eltévedek!

Zempléni Árpád: Végig az országon

Bejártam én az országot végig,
Rónák táját, kék hegyek vidékit,
S hogy bejártam, csak azóta látom,
Nincs szebb ország ezen a világon.

Künn a síkon apró fehér falvak,
Ezer szemök a sok fényes ablak,
Míg odaérsz, oly nehéz kivárni,
Ha bejártad, nehezebb elválni.

Sárga búzák, virító zöld rétek
Borítják el a nagy messzeséget,
Mint óriás, aki tengert lábol,
Hadonászik a szélmalom távol.

Zöld akácok beszegik az utat,
Köztük végig könnyű hintó futtat,
Ifjak, lányok vidám társasága
Kocsin mennek szép Tündérországba.

Komoly hegység túl ötven határon,
Rajta erdő, tetejébe várrom,
Ide látszik sejtelmesen, kéken,
Mint egy csipke a kék bársony égen.

Addig megyünk, mendegélünk lassan,
Fönjárunk már a sötét havasban.
Zúg a fenyves, távol patak morog,
Hűvös szellőt sóhajtnak az ormok.

Lomha felhő telepszik a völgyre,
Tornyok gombja fényesen áttörte,
Mintha volna tenger alól hangzó,
Felhallatszik a déli harangszó.

A magasból némán szerte nézünk,
Csodálatos elfogódást érzünk,
Ilyen szépnek képzelni se mertük,
Amilyennek a hont megismertük.

Néma csendben suhannak a felhők,
Déli álmot alszanak az erdők,
Gyönyörködünk széltében hosszában
Az imádott, tündérszép hazában.

Zempléni Árpád: Isten kardja

I.

Meghalt Nimród, a nagy khán,
Babilon városának
Megépítője, apja.
Halála éjszakáján
Eltünt az ősi szent kard,
Hadisten adománya,
A szittyák drága kincse.
Mint lecsapó villámlás,
Meteor vas-szilánkja,
Befúródott a földbe
És eltünt mélyiben.

De megjósolták a jósok,
Hogy egykor visszatér majd,
S mint rögön át a fűszál,
E kard a föld szinére
Kiütközik megint.
S ki akkor megtalálja,
Hatalmas vezérré lesz;
Legyőzni s birni fogja
Ezt a kerek világot
A csendes óceántól
Nap-áldozat vizéig.

Évezrek jöttek aztán,
Évezrek sűlyedének
A forgandó vak éjbe.
Kifáradt, szerte züllött
Ős Nimród szittyasága,
Elszéledt Babilonból
S a pusztán elvadult.

II.

Atil vizének partján
Mundzuk úr hunn királynak
Gulyája táboroz.
A barmok legelőjén
Kiütközött a földből
Az ősi szent varázs-kard,
Mint fűszál rög alól.
A csorda vén bikája
Belé hágott a kardba.
Nem tudta, hogy mi történt,
Hogy új idő közelget,
Csak azt, hogy – lába fáj.
A bika bőgve elment,
Három tinót felöklelt
S nem lőn világ urává.

Oda ballag a bojtár
A bika vérnyomán.
A fű közül a földből
A szent kardot kihúzta,
Hogy máskor ne sebezze
Füvellő barmait.
A rozsdás, ócska vaskót
Fitymálva szúrta rézzel
Kivarrt tüszője mellé.
Övében volt a szent kard,
Meglelte és viselte
S nem lett világ urává.

III.

Atil vizének árján
Virágos, nagy hajókon
Mundzuk-fi hős Attila
Víg nászát ünnepelte,
Egy turk khagán-leánnyal.
Ősz apja meg a bátyja
Kedvéért vette el csak,
Hogy így pár tartománnyal
Nagyobb földjük legyen.

Az ifju házasoknak
Ajándékot vivének
A harcosok, kaszások,
Pásztorok, mívesek.
A bojtár is a vaskót
Pirulva fölajánlá.
Az udvarnép mosolygott
Rozsdás ajándokán.

De Mundzuk hős fiának
E vas tekintetére
Orcája úgy kigyúladt
Mint sarki fényes éj.
Reszketve hős örömtől
Megösmeré azonnal
S átal vévé a kincset.

Mundzuk-fi hős Attila,
Mikor kezében érzé
A régi csoda-kardot,
Hadisten adományát,
A szittyák drága kincsét,
Nimród-ős örökét:
Ott hagyta szép aráját
És lóra ült a néppel
S ő lett világ urává.

Zempléni Árpád: Szeben alatt

Ostromolják Nagyszebent,
Bem serege támad.
Mint a zúzos fergeteg,
Rohannak a székelyek
Puskával a sáncnak.

Fagyos havon sikos út
Visz a meredekre.
“Rajta, bádor szégelek!”
Kiabál a kis öreg
S köztük forog egyre.

Hull a golyó, dől a nép…
“Vorwärts, aki bátrabb!” –
Mi a dolga, tudja jól,
Egyik székely oda szól
Vén tábornokának:

“Menjen innen, Bem apó!
Ej, be nem tud rendet!
Kee helyünkbe lel százat,
De hol veszünk mi másat,
Ha lelövik kendet.”

Zempléni Árpád: Éji futás

És a vonat fut a puszta sötétben,
Zúgnak alattam a vaskerekek,
Elmenekűl a fasor a vak éjben,
Nyargal utána a partmeredek.
Én kivigyázok az ablakon, őrként,
Mért fut e vad riadalban a táj?
Nyugtalanít, ki elől iramodnak?
Űzi az ellen? az éj? a halál?
Harsog a gép, kürtője liheg, mögötte
Hosszu vonalban a füstje halad;
Pislog, özönlik a szikra közötte,
Jön, ragyog, elhal, a korma marad.
Szikra-e? tűzmag-e? ködbeli ember?
Raj szunyog égve repűlt-e belé?
Zúg a vonat, fut a puszta sötétben,
Fut a halálba, a végzet elé.
Nesztelen így fut a végtelen éjben
Csillagok ezre, fogózva napokba;
Láncra fűzött golyók hosszu füzérben
Buknak együtt ki a mélybe suhogva.
Távoli csillagerő, hatalom, kény,
Vonja magához a földsereget,
S rajtok az élet, erény, szerelem, bú,
Tudva, velök a halálba siet.