Színek csatáznak kint a réten,
A lombok égnek:
Nótázó kedve van a tarka
Tavaszi rétnek.
Dalolok én is: nincs mar semmi
Mi visszafájjon:
Fehér lepkék becézik egymást
A gyöngyvirágon.
Csilingelnek a zöld mohák is
Amerre járok:
Ezer bogárkát óv, melenget,
Ringat az árok.
A patak is megáll egy percre,
A rűgy kipattan,
A szél tapsol, a fű is mesél
Suttog alattam.
Illat suhan – a fák fülelnek,
Meredten állnak –
Piros pipacs telefonál
A búzavirágnak.
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Tovatűnsz Te is: az emléked
Aranyágon fekete rózsa,
S a szirma lehull, tovaszéled.
Egy dal maradt csak meg Belőled,
Ezt neked adom: legyen mintád,
Hogy az álmokat továbbszőjjed.
A bánatomnak mély az árka.
S a multunk úgy ég benne, mint egy
Szomorú szentjánosbogárka.
Mi lesz az emlék, hogyha elfakul?
Mint hullócsillag, messze-messze hull.
Mi lesz a vágyból, amely kialudt?
Féltve őrzi a szíved a hamut.
Mi lesz a csókból ajkad bíborán?
Holnap a könnyed mossa le talán.
Mi lesz a könnyből, ha egyszer lehull?
Árad és forr örökké, szótlanul.
S a bánat, mely a szívünkbe se fér,
Vándorbot lesz, s a sírunkig kisér.
Mozdulat- és hang nélkül élnek;
A cseresznyefa csókját hintik
A kósza szélnek.
Komolyan ülnek fent az ágon
És még sincs náluk szebb mosolygás
A nagyvilágon.
Bronzszínűek, hamvason zöldek,
Mintha Isten festette volna,
Ügy tündökölnek.
Körülöttük a csend a ráma;
Bennük lakik a Tavasztündér
Illatos álma.
Életparazsat rejtegetnek,
S velük együtt, rügyeznek titkon
Az új május, új csókok, álmok:
Az új szerelmek.
Fent millió ezüst lampion ég;
Egy túlvilági parádéra
Készül az ég.
De lent is lázong a folyó, a rét
S toborozza a szél a nádas
Zöld ezredét.
Parancsraváró nyírfák és tavak
Sorakoznak és szállnak a halk
Vezényszavak.
Már sorfalat áll a virágsereg,
Feszes vigyázban áll egy felhő
És tiszteleg.
Tele nézővel a Hold udvara
S indulóra zendít a tücskök
Zenekara.
S az ég fekete parkettje felett
Hullőcsillag vágja az égi
Diszmenetet.
Az utunk felfelé ivel;
Minden csók, minden vallomás
A májusunkhoz visz közel.
Mindenhol csókba ütközöl,
S szivünk a tavasz kék egén
A vágy zenitjén tündököl.
Minden atomra fény szitál;
Az égbolt aranyoskék.
Minden leány új csókra vár,
S a régit elfeledték.
A lomb mélyén álomzene,
S én melegszem szavadnál.
Az árnyékunk is fénylene,
Ha most egy csókot adnál.
Most olyan szép vagy és én érzem,
hogy talán meg se súghatom,
hogy milyen nagyon is szeretlek.
Az arcunkon a tűz pirul,
s látod? Piros tüzesrózsa gyúl.
Most ne parancsolj a szivednek,
hagyd, hogy elöntse milliónyi
csodás kis boldogság-atom…
…pedig csak drága aranyhajadat simogatom…
