A falu végén kis szobában
Két szegény árva üldögél,
Az apjuk meghalt más országban,
Az anyjuk — ah, anyjuk! sem él,
Vén zsémbes nénjök elsietve
Kocsmába vagy hová szaladt,
És karácsonykor, e szent este,
A két árva maga maradt.
A hideg padkán ülnek ketten,
Összefogódzva görcsösen,
A lányka mond: ma még nem ettem!
És sir szegény keservesen.
A kis fiúcska tenyerével
Letörli húga könnyeit,
És amint győzi kis eszével:
Vigasztal, buzdít és segit.
Ne sirj, kis húgom, majd találunk
Asztalfiában kenyeret,
Igaz, máskép volt az minálunk,
Mig anyánk élt és szeretett!
Szobánkban aranyos fa állott,
S rajt mind, amit szem, száj szeret.
De várj, kis húgom, majd találok
Még egy falatka kenyeret.
S kezd kotorázni a fiókban,
De kenyeret csak nem talál,
A múlt karácsonyról van ottan
Négy vékony piros gyertyaszál.
S szól a fiú: kimegyünk ketten
Anyánkhoz — sírját meglelem!
De a leányka jaj! megretten:
Sötét van félek, — jaj nekem!
Ha nem jösz, itt maradsz magadban,
Szól ihletetten a fiú.
Szavában érez, szemében láng van;
Halvány kis arcza nézd! kigyul.
Kezénél fogja a leánykát,
A kertbe érnek csakhamar;
És ott lenyes egy fenyöfácskát,
A lány nem tudja: mit akar.
És tartva azt bátran előre,
Az éjnek tört most a fiú,
A kis leányka követője,
Bár rettegése iszonyú;
Piczi kis fázó kezecskéje
Négy piros gyertyaszálat tart,
Oh, mily sötét karácsony éje!
A jeges szél mint bug, sóhajt.
Befújt utak halálos tája —
Kavargó hó-örvény rohan,
Árkok, gödrök csalóka szája,
Melyek, ha nyílnak, végök van.
A tél dermesztő fehér leple,
Mely lefog kábít, eltemet,
És ott e két kis árva lepke
A temetőbe csak siet.
És kint az anya sirhalmára
A hóba dugják a fenyűt,
Négy kis gyertyácskát kötnek rája
— A zúgó fergeteg elült. —
A hideg hóra hajtnak térdet,
S könnyek között elrebegik:
Kis karácsonyfát hoztunk néked,
Anyánk, éheznek gyermekid!
A négy kis vékony gyertya szála
Búsan pislog a temetőn,
S az árvákat ott megtalálja
A pap, a ki misére jön.
“Oh! jertek hozzám kedves árvák,
Majd gondotokat viselem;
Jó anyátok szemei zárvák,
De meglátta ezt istenem.”
És im tavaszra csodát látnak
Midőn a hó elolvadott,
Nagy hire lett a fenyüfának,
Mely ott állt — s gyökeret fogott.
Zichy Géza
Zichy Géza: Hajdú vagyok
Nem hajlongok, nem bókolok,
Férfikezet nem csókolok:
Hízelegni nem szeretek,
Erőszaknak gátat vetek.
Szívem, lelkem tisztán ragyog.
S magam lábán
Büszkén állván
Hajdú vagyok!
Hazám jogát meg ne bántsák!
Lobogóját le ne rántsák!
Mert ha teszik, jaj lesz nékik!
Meglátják a világ végit,
Hej a magyar keményen fog
Két kezével
Avagy féllel…
Hajdú vagyok!
Rongyot rongynak, roszat rosznak
Mondok, – akár megkínoznak.
S azt, a mire jussom vagyon,
Azt holtomig ott nem hagyom.
– Már ilyenek a magyarok, –
Csak kivárom,
Csak kijárom,
Hajdú vagyok!
Szeretem a fehér népet,
Azt a magyart, forrót, szépet.
Karjaim közt megenyhüljön,
De nyakamra az se üljön,
Szolga lenni nem akarok,
Vagy kibékül,
Vagy megkékül, –
Hajdú vagyok!
Mézes szóval sohse élek,
Nem mondom el, a mit érzek.
A ki magyar szivem lakja,
Ugyis tudja, eszemadta.
Szivet szivért mindig adok,
S hozzá mérem
Csontom vérem…
Hajdú vagyok.