Zsolt Béla: Palmarum

Bizony testvér, a farsang
Nekünk hiába harsant.

Más járta itt a táncot,
Más falta fel a fánkot.

Más sütött, főzött, fütött,
S mi tartottuk a bőjtöt.

De kinyilt a vasárnap
Kocsányán a virágnak.

Az emberek, az árvák,
Az eljövendőt várják.

És várnak rá, ha késik,
Vasárnaptól husvétig.

S ha tán sokára jő is,
S ha fülünk nagyra nő is

És ha ránk is szegezték
A szamarak keresztjét:

Hátunkon közelít ő,
Az édes üdvezítő!

Zsolt Béla: Búgó hívásom

Búgó hívásom egyre ritkább,
Elfáradtam magam kínálni.
És nem vagyok züllött kanári,
Aki ünnepli a kalitkát.

Repültem szél és vércse ellen,
Kifogtam hálón, sanda tőrön,
De most tollamba fúr a csőröm,
Hogy felhasítsa puszta mellem.

Én nem tudok mást kitalálni!
Csak egy utolsó jajszavam van
És megdöglöm, mert egymagamban
Úgy sem tudok tavaszt csinálni.

Zsolt Béla: Tükör

Fekete Krisztus függ a fáklyafüstben:
A négernek koromsötét az isten.

Az állatoknak istene az ember,
A zöld mezőnek istene a tenger.

A tenger istene a déli kék ég,
Az éjszakáé a síri sötétség.

A rózsák szűzlányt imádnak, ha nyilnak.
Az esti villany istene a csillag.

Tükör az isten, hogy benne keresse
Képét, mi vágyik tökéletesre.

De bujdokoljon, járjon szemlesütve,
Akinek egyszer összetört a tükre.

Szeme hitetlen, hollóktól kivájt szem,
Ki nem lát istent, nem látja magát sem.

Érjen szememhez Krisztus gyenge ujja,
Ó, hadd láthassam magamat meg újra.

Ne türje, hogy képét megint betörjem,
Hegessze be hát sebét a tükörben!

Zsolt Béla: Emberi üzenet

Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.

A csillagot nem érem el,
A földhöz nem köt száz gyökér.
Amit elérek: hópehely,
És ami köt, bilincs, kötél.

A tölgyfa nem bátyám nekem,
A gyönge pázsit nem hugom,
Én csak az embert szeretem
És vele együtt elbukom.

Én nem vagyok vad sziklafok,
Se tömb, se szél, se fa, se fű,
Ember vagyok, ember vagyok,
Tanácstalan tekintetű.

Zsolt Béla: A költő

Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.

Sanyarú lelkek, isten légyen veletek
Hamuvá égett bennem rég a szeretet
Szivemet kővé, vérem savvá nevelem,
Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem,
Kő a szívem, jég a szám,
Kiröhögöm aki szán.

Botomat immár koldusbottá faragom,
Feladom minden háborgásom, haragom
S mialatt állja rozzant láb és tüdő,
Járom a táncot, bárhogy szól a fütyülő:
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.

Zsolt Béla: A nyári vers

A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!

E versek nem virágzanak
Sziromlepkét percnek, szeszélynek:
E versek lassudan megérnek,
Miként a barna búzamag!

E versekben a szerelem
Valósággá akar teremni,
Foganni minden szónyi, szemnyi:
A nyári vers neked terem!

Neked terem, neked terem:
Szívem most duzzadt búzatábla,
A szüntelen vágy, mely zilálja,
Hullám a búzatengeren!

Holnap le kell aratni tán,
Minden kalász elhull a sarlón,
De nem fogunk a puszta tarlón,
Tallózni asszú kéj után!

Mert nékünk százszor bőven ád
A nyár gerjesztő, mély hevéből:
A nyári hévből, mint kenyérből,
Megélünk majd a télen át!