magyar-versek

Ady Endre: Este a Bois-ban

Befödte lelkemet és Párist
Muzsikás, halk, szomoru este,
Eltévedtünk. A nagy Bois-ban
A kocsim az utat kereste.
És mintha rólunk ki se tudna
És mintha minket ki se várna,
Baktattunk álmos gördüléssel.
Nagymessziről zúgott a lárma,
A fákon át hívtak a mécsek,
Szomorú volt nagyon a lelkem,
A kocsis nótát fütyörészett.

Nagy éjszakába mintha hullnánk,
Csoda-világba, végtelenbe,
Új, titkos földre, új időbe,
Új létezésbe, új jelenbe,
Szent árnyak kerengtek előttünk.
Hahó, kocsis: kis, fehér házba,
Amott, amott. Hahó. Repüljünk.
Hajts, hajts. A múltba, ifjuságba.
Ott. Látom. Jaj. Villámos élet,
A nagy Bábel útjára hágtunk.
Sírtam. A kocsis fütyörészett.

Teleki József: Igaz barát képe

Ha e hasznon kapzsi világ várhatja még,
Hogy valaha adjon mást is olyant az Ég,
Akit a barátság szent tüze úgy éget
Hogy nem esmér annál főbb gyönyörűséget;
Akivel aranynál tisztább szereteti
Barátjáért maga hasznát megvetteti;
Kihez fösvénységnek még árnyéka sem fért,
Mégis fösvénnyé tud válni barátjáért;
Maga javát önként s bőven osztogatja
Barátjáét mint a fösvény kuporgatja,
Egyszóval akinek nem lészen magára
oly gondja koránt is mint a barátjára,
kivált ha kit ahhoz köténd ily szeretet
kitől semmi hasznot se nem vár, se nem vett.
Azt a késő világ hogy jól megdicsérje
s dicséretét mégis érdeméhez mérje
elég dicséret lesz, ha tartja méltónak,
hogy hívja második Málnási Lászlónak.

Teleki József: Aranka Györgyhöz

Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,
Azért verseidről mit tartok, megmondom:
Látok elmét, tüzet, s ékes magyarságot,
De szeretnék látni több ártatlanságot.
Megbocsáss, barátom, az a természetem,
Hogy a rosszat, azért mert szép, nem szeretem.
A legszebb gyümölcsben csömört szerző féreg,
S a méz közt is gyakran lappang gyilkos méreg.
Az igaz kegyesség s tiszta erkölcs nagy kincs,
Annak gyökerére lassu mérget ne hints,
Én nagy tisztelője vagyok a szép nemnek,
S szépséget nevelni tartom nagy érdemnek,
S amitől az arcát szépitő szemérem
Romolhat, egészen dicsérni nem mérem;
Sőt amit ártatlan fiam és leányom
Nem olvashat bátran, magam is elhányom.
Bezzeg amely szépen, ha olyan jól szólnál,
Akkor nem Aranka, hanem arany volnál.

Oláh Gábor: A Hortobágyon

Vágj közibe paripádnak
Szentiváni fuvaros!
Hajts annak a délibábnak,
Mi ott távol lengedez, ingadoz.
Szárnyakat köss lovaidnak,
Hétmérföldest lépjenek,
Mert e roppant pusztaságon
Nincsen élet, alusznak az emberek!

Nem borulok imádattal
Oltárodra, puszta föld!
Azt se mondom a magyarnak:
Ezt a tengő, halott kincset örököld!
Templom ez, de hívők nélkül;
Felburjánzott ős telek;
Gazdátlan ház, ablakán át
Hull a zápor, besüvítnek a szelek.

Száműzöttek pusztasága,
Szibéria, magyarul,
Elvadultak Szaharája,
Rá a mennybolt üvegzárként leborul.
Unalomnak nagy madárja
Gunnyaszt a sík peremén,
Délibáb az álmodása,
Ez egyetlen kézzel nem írt költemény.

Fehér falvak táboráról,
Munkás népről álmodom…
Virágzó fák, szőlővesszők
Andalognak a felhajló dombokon.
A kopárság asztalára
Dús kalászt hint fürge kéz.
Estharangszó jár a réten,
Kiskapuban egy szerelmes fütyörész.

Teleki József: Ez megesküdt szép pár…

Ez megesküdt szép pár reád az áldásom,
Sőt boldogságtokra ez tanácsadásom:
Akármit beszéljen a pap, ne higgyétek
hogy elfelejteni az esküvést vétek.
Sőt én arra kérlek, hogy felejtsétek el,
ahol szeretet van, ott egyéb lánc nem kell.
Másként is a hitlés igen gyenge kötél,
A szeretet nélkül könnyen viszi a szél,
Azért ez nálatok örök szállást végyen,
s így az esküvéstek haszontalan légyen.

Ady Endre: Menekülj, menekülj innen

Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj.
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.

Rossz a világ itt: dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a Jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát.

Homlokod sárgult, lázas a szemed,
Sejtő, beteg és finom a dalod.
És akarod még mindig a babért,
Akarod, akarod?

Dalaid könyvét dobd a tűzbe be,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Menekülj, menekülj.

József Attila: Prologus

Arany kalásztól duzzadt rónaságon
– Úgy véltem – visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.

Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal
S fölöttem őszi varju-horda szállt.

Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombú fákon
Sötét gond rakja barna fészkeit.

A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.

1922. június

Nyéki Vörös Mátyás: XXXI. Zsoltár

Bódogok, azkiknek
Undok vétkeinek
Sebét az Úr befödte.
Mint idegen bűnnek,
Tulajdon vétkének
Büntetését nem vötte,
De sőt jó voltából,
Bűneit lelkéből
Az Isten letörlötte.

Én pedig vétkemet,
Födözvén sebemet,
Bánatban elszáradtam.
Mert éjjel és nappal
Szent kezed ostorral
Súlyod terhet hágy rajtam.
Azért sok kínomban,
Tövis közt ültömben
Már csak meg nem fonnyadtam.

De tehozzád térek,
Bocsánatot kérek,
Előtted vallást tészek.
Sebem rútsága,
Bűnöm undoksága
Vádlója magam lészek.
Az te jó voltodból,
Tudom szerelmedből,
Bocsánatot hogy vészek.

Valaki tehozzád,
Bűnből hogy kihozád,
Sírván imádkozhatik.
Még az vízötönnek,
Felindult tengernek
Habja közt is bízhatik,
Látván sok ínségből,
Ellenség kezéből
Dávid hogy kihozatik.

Azért öszvérekhöz,
Bűnösök- s lovakhoz
Hasonlók ne legyetek,
Mert ha szép intésnek,
Isten kérésének
Nem enged keménységtek,
Hám, féj, szabla s ostor
Délceg lovat megtör,
Bűnötökben elvesztek.

Ostori azoknak
Soha el nem fogynak,
Kik hevernek az bűnben.
Kik pedig az Úrban
Bíznak, bátorságban
Lesznek teljes éltekben.
Azért örüljetek
És dicsekedjetek,
Igazak az Istenben.

Dücsőség Atyának etc.

Ady Endre: A hajnalok madara

Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.

Virágport szitál a lelkemre,
Elkábít, mámorban ülök,
Bús, vad tüzek serkennek bennem:
Örülök, örülök.

Fölécsapok. Töröm a szárnyát.
Hess, hess. Óh, vidám hajnalok
Madara, mit akarsz te tőlem?
Meghalok, meghalok.

Ő csak szitál. Mind tüzesebben
Izznak az erek, idegek,
Csak a verejtékem lesz egyre
Hidegebb, hidegebb.

Ady Endre: Megáradt a tisza

Megáradt a rest, magyar Tisza,
Vize Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.

Ár, szürkeség, víz-gőz, pocsolya
S a nagy magyar Alföld felett
Fészketlenül, kiverve röpdös
Riadt szivekkel egy szép énekű
Madár-sereg.

Sebten kiválik, ím, gőgösen
Egy fény-tollú sármány-madár,
Bús dalba kezd. Lenéz az árra.
Föld int Nyugatról s a sármány-madár
Nyugatra száll.