Úgy néz rám, hogy majd’ megszólal.
Figyel minden porcikája.
Tettre készen azt fürkészi,
Hogy mit csinál a gazdája.
Szemei csak úgy ragyognak.
Azt üzenik, jöhet bármi,
Kutyaszíve rajongással
Fog minden nap hazavárni.
Estefelé, amikor már
Világunkba csend költözik,
A kutyatárs az embere
Mellé odagömbölyödik.
Szavak nélküli jelzések.
Nem kell más, csupán csak ennyi:
Érezni a ragaszkodást.
Szeretni, szeretve lenni.
Leírok most egy kis mesét
tanulsággal tele van.
Most tudtam meg éppen én is
a szamárnak teje van.
Gondoltam, hogy megvizsgálom
ezt a tudományos tényt.
Ezért aztán ki is húztam
istállójából szegényt.
–Mutasd szamár. Hol a tőgyed?
Gondolom hasadon lóg.
A teheneknél láttam én már
ilyesmit, vagy hasonlót.
Nem is tetszett a szamárnak,
hogy a hasát vizslatom.
Megharapta fenekemet
azóta is fáj nagyon.
Meg is untam a tudományt
tovább már nem érdekel,
hogy ez a harapós jószág
talán tehénként tejel.
Azért írtam le papírra
ne felejtsem szavamat.
Nem is akarok én látni
agya maradt szamarat.
Egyszer a szarkához
Gilice betoppan:
»Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban.«
»Szívesen, hugocskám!«
Dolgozik már rajta:
»Csak így, csak úgy, csak, csak, csak,«
Mindegyre azt hajtja.
Szótlanul ott ülni
Gilice is restel,
Búgó hangján: »Túdom, túdom,«
Beszélgetni kezd el.
»Hát csináld, ha tudod!«
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát
S elrepül azonnal.
Szarkáéhoz képest
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab –
Eddig tart az ének.
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Paripám csodaszép pejkó,
ide lép, oda lép, hejhó!
Hegyen át, vizen át vágtat,
nem adom, ha igérsz százat.
Amikor paripám ballag,
odanéz valahány csillag.
Amikor paripám táncol,
odanéz a nap is százszor.
Három nyuszi ül a fűben
füleiket hegyezik,
nem messze egy káposztaföld
abból kéne egy nekik.
Nem könnyű ám odajutni
nagyon sok az akadály,
kerítéssel körbevéve
nagy kutya ott a király.
Tanakodtak, tanakodtak
mitévők is legyenek,
hogy a kutyát kicselezzék
így káposztát egyenek.
Rájöttek a megoldásra
cselekedtek is gyorsan.
Hárman futnak három felé
így lesz a kutya gondban.
Az erő a csapatban van
jöttek rá a kisnyulak.
A kutyacsősz mit tehetne?
Háromfelé nem futhat.
Kergetett is egy kisnyulat
kettő káposztát lopott,
meg is lett a szép zsákmányuk
mind a három jól lakott.
Bál van ma az erdőben,
répák sülnek a sütőben.
Lesz itt sok finom falat,
annyi van hogy meg is marad.
Szegény egér lesántult
a lába nagyon megfájdult,
találjunk ki valamit
hogy felejtse bajait.
Mit tehetnénk most akkor?
Ő ráfázott már sokadszor.
Nem mehet gyógytornára
meghívták hát vacsorára.
Mondja bagoly : – Nem jó így,
van itt egy doktor meggyógyít.
Gyertek a rendelőmbe
oda fel a dombtetőre.
Gondolták az állatok,
lábasok és szárnyasok,
segítenek egérnek
együtt könnyebben felérnek.
Cincér néni kérdezi,
mert sok esze van őneki:
– Mi lesz a káposztával
és a sok – sok uborkával?
– Valaki még elcseni,
most kellene elrejteni.
Apró mókus szólalt meg:
– Most nincs idő, itt a beteg.
– Itt áll ez a kis kecske
jó erőteljes a teste,
bízzuk meg hát a komát
hogy őrizze a lakomát.
Úgy is tettek ott hagyták
elindult hát a társaság,
ám mire visszaértek
már eltűnt az összes étek.
A kis kecske volt csak ott
és roppant módon jól lakott.
Mi ebből a tanulság?
Kecskére ne bízz káposztát!
Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.
Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.
Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.
Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.
Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.
Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.
Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.
Odakint a tágas pusztán
apró pocok bolyongott.
Nem találja lakát az-ám!
Ki látott ily bolondot?
Arra ő még emlékezik,
hogy volt itt egy jó nagy lyuk.
Eltűnt innen? Nem létezik!
Az volt az ő otthonuk.
Sürög-forog keresgeti,
körbe-körbe szaladgál.
Nincs most idő töprengeni,
megáll minden odúnál.
Talált ő már vagy száz lyukat,
egyik sem haza vezet.
Üregi nyúl rajta mulat,
nem éppen nagy élvezet.
– Mi van komám eltévedtél,
nem találod helyedet?
– Vagy valamit elvesztettél,
búzát vagy a fejedet?
– Dehogy – felel – minden megvan
kivéve az otthonom,
ezért vagyok én most gondban
gyöngyözik a homlokom.
Nevet a nyúl jó nagyokat.
Jó, hogy nem a rokonom!
– Orvosolom a bajodat,
menj vissza a nyomodon.
Úgy is tett a kicsi pocok,
meg is lett az otthona.
Azóta vidáman kocog,
nem téved már el soha.
Iskolába ment a lajhár.
Érdekli az alvástantárgy.
Azt hallotta az erdőben,
van ilyen hát ment is bőszen.
Két perc múlva lajhár legényt,
fáradság fogta el szegényt.
Lecsüccsent hát egy fatörzsre.
A hosszú út meggyötörte.
Az iskolából dalolva,
Hazafelé tartott róka.
Meglátta, hogy a kis lajhár
a fatörzsön ott szunyókál.
Kelj már fel! Rázta a vállát.
Vagy hozzak neked párnát?
Miért itt alszol? Kérdezte meg.
Nincsen neked hálóhelyed?
Épp csak lehunytam a szemem.
Iskolába kell már mennem.
Érdekel az alvástantárgy,
mondta neki a kis lajhár.
Alvástantárgy? Még ilyent.
A te agyad nagyon pihent.
Ez az egyetlen tudomány,
ami neked jól megy komám!
