Régóta altatok egy álmot,
de már érzem, hogy az ébredés közel.
Lassan felolvadnak a jégbe zárt világok,
és a Valóság az egekbe föl emel.
Évek óta őrzök egy álmot,
és tudom, hogy hamarosan valóra is válthatom.
Csak egy halvány vonal választja el már a valóságot:
Pillekönnyű Angyalok táncolnak a szárnyamon.
Ha az álomkép oly erős és tiszta,
hogy hozzád, folyton vissza – visszatér,
akkor az útitervet, biztosan az Isten írta,
és ha az Utadon vagy, közel már a Cél!
Arcomat éri
hajnali fény
és sírva, remegve,
zokogva, nevetve
álmodom, álmodom, álmodom én.
Libben a hajnal,
vérteritő –
és vágyva, szaladva,
ölelve, kacagva
álmodik, álmodik, álmodik ő.
1924. szeptember 1.
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
– szemükben harmat, áhitat –
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Milyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szívemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csepp vérből egy rózsa lett.
Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
Csak azt, hogy ilyen a szerelem;
A szegény szivet halálra gyötri,
S olyan édes ez a gyötrelem!
Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. – szeptember 8. között
Álmodtam egy álmot,
rég volt, réges-régen;
ébredő tavasszal
künn a faluvégen.
Arany volt a színe,
gyémánt kirakatja,
holdsugár, hársvirág
volt a csillám rajta.
El is felejtettem
azt az édes álmot,
bódító illata
régen tovaszállott.
De halk tavaszéjen
újra általélem,
ha az ezüst holdgömb
bújdosik az égen.
Rezgő párafény közt
gyakran látni véllek:
hársvirágos sírból
hazajáró lélek!…
Fülembe cseng egy kábító, komor szó,
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.
Égő szememmel a magasba nézek,
görcsös gomolyba hullámzik velőm,
és érzem, álmodom csak az egészet,
azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.
Fejem, mint egy halott tagját fogom,
tapintom a szám, ajkam, homlokom,
s mint vészharang ver dobbanó szivem.
Gyertyát gyujtok, s szobám sötétjiben
kacagva, sírva ködgomolyba tűnő
vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.
Az égből egy angyal, egy öklömnyi szőke,
Éjjelenkint mindig leszökdös a földre.
“Ejnye fékomadta apró kisasszonyka,
hát angyal létére a földet tapodja?”
“Jó Szent Péter bácsi, ha látná anyámat:
reggeltől napestig szeme föl nem szárad;
ám éjjel, mikor én lemegyek hozzája,
boldogan mosolyog halovány orcája.”
1894.
Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Min a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.
Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintem… Te rámnéztél
S így szóltál: “Árny-alak
Mért kisértesz? Tegnap este
Elaludtam s tudom én:
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.”
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Fekszem holtan és sirok élő könnyeket,
mert hosszú utakat jártunk be együtt némán,
hosszú órákig néztük egymást
hangos szavaink között némán,
hosszú éjeken át lestem,
fülemet a csendre tapasztva
morajló utcák torlaszán keresztül
megfeszült fájdalommal, vakon, süketen és némán
távoli lélekzeted s titkos gondolatod…
S most minden szavam itt ég bennem,
egész életem itt zokog némán,
s egymástól távol, idegen temetőn
alszol örökre, álmodom örökre némán.
Nyugat, 1929/21. szám
A hófehér vánkos oly lángoló,
a paplan, a terítő ég a tűztől,
az álomból izzó fénykéve űz föl,
ágyamba háborog egy lángfolyó.
Fejem a vánkosokba temetem.
Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől.
A toll tüzel, a tűz tajtéka pörzsöl,
s átcsap felettem, mint egy tetemen.
Egyszerre az álom arcomba fú,
a tűzpiros szobán susog az árnyék,
halkan kinyílik egy aranykapu.
Sok néma lány jön, nagy fehér tömeg,
meredt kezükbe álmos mákvirág ég,
és rám terítik hűvös leplöket.
