Petőfi Sándor: Egy estém otthon

Petőfi Sándor: Egy estém otthon - Csőre Gábor (Vers mindenkinek)

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.

Szemében “mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.

“No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

“Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

Dunavecse, 1844. április

Oláh Gábor: Két szürke lófej

Két szürke lófej néz be gyakran
Álmaim fátyolablakán,
Két bamba rémség… s közte roppant
Hóhérolóm, apám. Apám.

Arcom a párnákba szorítom,
Kezemmel zárom két szemem.
Hiába. Rám néz hat tőrdöfés,
Rémségesen, rémségesen.

Ajtómra, ablakomra függönyt!
Ne bántsatok! Ne még, ne még!
De múlt időm feljáró gyásza
Szívemig szúrja hat szemét.

Nyihog a két szürke. Halottas
Kámzsából néznek most reám.
Fölöttük gyásszal vont bakon ül
Szörnyű kocsisuk. Az apám.

Kosztolányi Dezső: Az apa

Mily gyorsan távolodsz a nagy időben
tőlem, fiam.
Már idegesen kelsz föl az ebédtől,
eltűnsz, szaladsz.
Újságot olvasol, amikor beszélek,
kurtán felelsz.
Barátaiddal vagy. Üres a szobád.
Üres a lelkem.
Nem látod arcomon botor szerelmem.
Nem veszel észre.
Csikorgó hangom iszonyú tenéked.
Nehéz a kezem.
Anyád lett megint egyetlen barátnőm.
Véle beszélek.
Halkan említem hancúzó korunkat.
Hogy meg ne halljad.
Így hagytam el egykor én is apámat.
Ő is így ment el.
Nehéz sóhajjal, büszkén, átkozottan,
vissza se nézve.
Ó e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.
A reggelek hamut szórnak fejemre,
szürkék a delek.
Este a kertben nézem az eget,
a fákat, a lombot,
s kérdem magamtól, miért nem érti
gyümölcs a törzset?

Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.

Bányai Kornél: Apám és az erdő

Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.

Felzeng a vízmosás, fehéren, mint a csont,
ahol régen porladó apámmal jártam.
Háborgó gondjait feledve itt merült
velem a tájba boldogan.

Gyűrt homlokára csönd, szivébe a fás föld
derűje szállott s most is agyamban reszket
arcának fénye, midőn titokban hízó
gombákat lelt a fák között.

Örökre nyugszik ő, elmosta rég a víz!
Maró robotban végre ő maradt alul.
Csodálatos világ! mégis úgy érzem én:
nem halt meg, itt bolyong velem.

Itt leng tán valahol a növő homályban,
fák mögül vidáman néz öreg fiára:
mint itatja forrás gyöngyeivel tündér
s legyezi a hűvös páfrány.

S hogyha este gyúl és csillagos a fenyves,
ő ül mellettem mint régen ágyam szélén,
mesékkel altat, lágyan simítja arcom
s vele csobognak álmaim.

Nyugat 1933/10-11. szám

Sárosi Árpád: Pünkösdkor halt meg…

Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.

A lelkem is vidd könnyes bánatával
S ha elsuhansz egy temető felelt,
Ahol a szomoruság legkiáltóbb,
Apámnak sirját ott majd felleled.

Fedd be a pünkösd pazar biborával
Álmodva álmát bizva, édesen:
Hogy minden ugy van ahogy ő akarta,
Hogy semmi gyász sincs többé ide fenn…

Pável Ágoston: Az apám járt itt egykoron

Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva egy domboldalon
a halkan suhanó időben.

Körülöttem a margarétás réten
pöttön vityillók legelésztek
bárányszelíden, hófehéren.

És apám jutott az eszembe,
ki vagy ötvenöt éve itt,
ez ökörnyálas kis faluban
ütötte csapra balga, dús reményeit.

S valami meglökött… és elindultam
egy vándorlegény kihült lábnyomán
a kenderhajú, öreg legendák után.

Tágult inakkal, görnyedt háttal
még állt a kunyhó a soron,
hol apám örült-búsult egykoron.

Becsudálkoztam cseppnyi ablakán.
Apó s anyó szunyókált a sarokban.
S én halkan – mint ki lepkét hajszol –
beóvakodtam
a barna mestergerendák alá.

S kérdezősködtem az apámról.
(Tudtam, hogy nem hazug
falun a meseontó kályhazúg).

De ők fejrázintva felelték:
nem kuporgott sosem tűzhelyük melegén
az a vándorlegény.

És én tovább zarándokolva
szalmás csurgótól cserepes csurgóig:
a falu népét faggatom
minden bámész kapun,
minden muskátlis ablakon.

De a piros muskátlik
váltig
csóválták buksi fejüket;
s alább
a vidorszemű szarkaláb,
verbénák, mályva, szagos menta,
mind-mind azt sírták a szívembe:
elsüllyedt, meghalt a legenda.

Úgy fájt, fojtogatott
a süket temetői köd
ó bánatok, holt örömök fölött.
S hulló könnyeim az avar között
furakodva keresték
az összekuszált régi utakat,
és a beomlott, régi kutakat.

A falu tulsó szegletén
egy vén iharfa állt elém;
lehajolt őszes üstökével
útszéli, árva bánatomra;
s mesélni kezdte,
s fájó szívemre permetezte
a kérge alá bujt meséket
egy vidám, daloló legényről,
ki valamikor erre járt.

Én átöleltem a fa derekát
(mint elémtoppant drága nagyapámat),
s úgy figyeltem, megbékülve, zokogva,
a muzsikáló, meleg rigmusokra.

Rábatótfalu, 1931. őszén

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett haza tartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák előtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szivének dobbanását.

Szenes Hanna: Esti beszélgetés

Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.

Gyere, ülj le az ágyam szélén
Vedd két kezedbe kezemet,
Adj egy csókot a homlokomra
És beszélgessünk egy keveset.

Tíz éve már csak így beszélünk,
Hangok nélkül és szótlanul.
Te mégis érted, amit én mondok,
Ami e lelkemen átvonul.

Amikor elmentél, gyermek voltam,
Az iskolába se jártam még,
Egy május nap volt, hűvös, esős,
Mikor magához vett az ég.

Engem bátyámmal elvittek otthonról,
Anyuka mély feketébe öltözött,
Este halványan súgta fülünkbe:
Apuka nagyon messze költözött.

A temetésen emberek tolongtak
S én szorongtam a rokonok között.
Akkor még nem tudtam mit jelent:
Apuka nagyon messze költözött.

De este, amikor lefeküdtem,
Pár szót tákoltam össze imámnak:
Uram, édes jó Istenem,
Adj békés nyugalmat az édesapámnak.

Tán Isten megadta néked a békét,
Amit gyerekszám annyiszor kért,
De én gyakorta zaklattalak.
Ugye nem haragszol hívásomért.

Ha gyermekszívemet bántalom érte,
Mit nem tudtam élőknek elmondani,
Olyan jól esett tehozzád bújni,
És minden fájdalmat kiontani.

Ha örömöm volt, ujjongó, boldog,
Mit szavakká formálni alig lehet,
Olyan édes volt elújságolni
És mindent megbeszélni veled.

Apám, Te mindig olyan jó voltál,
Hívó szavamra hozzám leszálltál,
Nehéz utakon kísértél engem,
Küzdelmeimben mellettem álltál.

Köszönöm néked százszor, ezerszer.
De most már búcsúzzunk, késő lett, lám,
És holnap reggel korán kelek fel.
Jó éjszakát hát, édesapám.

Budapest, 1937. május

Benedek Elek: Gizike az ablakban

Ablakban könyököl a kis Gizike,
Nincsen e világon gondja semmire.
A szoba közepén hever babája…
Bánja is ő, mostan nem gondol rája.

Babájával játszhat majd még eleget,
De ablakban ülni mindig nem lehet.
Mamája szívesen nem is engedi,
Mind azt mondja: az még nem való neki.

Kérdezte a Gizi: miért nem mamám?
Attól félsz ugye, hogy kiesem talán.
Ó, ne félj te attól, mondá Gizike,
Hisz nem vagyok én már olyan kicsike.

Ne félj, mamám, el nem felejtem szavad:
Ablakot kinyitni, Gizi, nem szabad.
De az ablak mögül szabad, ugyebár
Lesni, várni, hogy az apa jön-e már.

Óh, ha az apát én megpillanthatnám,
Percig sem maradok ottan azután.
Mint a szél szaladok apa elébe,
Ő meg összecsókol s fölkap ölébe!