Ha reggel a’ szép nap kisüt,
‘S mosolyg az élet mindenütt –
Használd a’ bájos életet,
Mert változó, ‘s ritkán nevet.
Hány ember szállt a’ sírba le,
Kinek sötét volt élete –
Ki megkimélt egy szép napot,
Millyent többé soh’sem kapott.
Biztatás témájú versek
Kazinczy Ferenc: Kant és Homér
“Kell” mond Kant hidegen, s “tedd, mert kell” – A Maeonida:
“Tedd, mert szép, mert jó, mert igaz!” erre tanít.
Angyalokat gyúr majd sárból a celta Prometheus:
Adni nemesb embert a nagy öregnek elég.
1836.
Ölvedi László: Hiveim, merre vagytok?
Vértől piros az élet-árok;
Kemény csatán, akikre várok:
Hiveim merre vagytok?
Másét óvó élő sövényül
Teremtődtem s bár hitem gyérül,
Birom, ameddig birom.
Minden új nap: reményveszejtő,
Minden új út: tétova lejtő,
Zápor mossa, szél veri.
Átokverte bús Dunamente,
Bejárja lelkem éjjelente
S bekocog az ablakon.
Gyújtatlan is bizton gyúlad ott
Szikra lopva, ahol én vagyok;
Repül erre, arra is.
Szivetekbe száll a sziporka,
Hamuba hull – vagy puskaporba?
Elválik majd csakhamar.
Telt marokkal szórom a pernyét
S dúdolok halk, ósdi vecsernyét,
Bánatosat és magyart.
Akarom, hogy akik még élnek,
Mondjanak bár rossznak, kevélynek,
De jőjjenek utánam.
Érsekujvár, 1922.
Vörösmarty Mihály: Szomorú biztatás
Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
Oh, annyiszor megcsalt ez immár
S búslakodást hagya tört szivedben.
Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
Akkor kiállta szíved a bajt
S aggodalom nem emészti többé.
S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
Lángja hideg kebelén elalszik.
Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
Ez biztat és csal; az dühödten
Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.
Börzsöny, 1822