Tóth Árpád: Lukács elmegy

Míg írom e pár sort,
Mint mondani szokás,
Kínosan feszengek,
Hogyisne, mikor –
Nagy bút hirdetek,
Nagy bajt zengek!
Hogy adjam tudtára,
Kíméletesen,
Olvasóm, önnek,
Hogy ránk mily borús,
Iszonyú, zordon
Napok jönnek?

Ezt nem érdemeltük a sorstól
Mégse, mégse:
Olvasta, kérem, hogy a Lukács
Elmegy Bécsbe?
Elmegy szegényke,
S ott marad végleg!
Ah, belehalunk ebbe
A nagy búba, félek!

De megérdemeltük,
Hazánk, valljuk be,
Ezt a bús sorsot,
Miért is törtünk
Szegény Lukácsnak
Az orra alá
Annyit sót s borsot?
Ah, mostan elhagy,
Miként Rómából
Bősz Corjolánus
Tovalépett,
Elhagy, mint Szent Pál
Anno dazumal
Az oláh népet.
Az, elhagy és többé
Nem boldogít minket
Panamák szagával,
S óh, jaj! háromszoros csapás!
A Tisza Pistát
Nem viszi magával!

1913.

Pósa Lajos: Bucsu Sárikától

Pá, pá, kedves Sárika,
Holnap megy a bácsika
Messze… messze… messzire…
A világnak végire.
Nem fogunk már karikázni,
Hintókázni, kocsikázni.
Már én többet el nem bujok,
Egy kis sipot meg nem fujok,
Nem mesélek Sárikának,
Mert elvisznek katonának.

No, ne sirj hát, muczikám,
Kis galambom, Sárikám!
Csókolom a jó szivedet,
Kis kacsódat, kék szemedet,
Visszajövök én megint,
Csak elmegyek egy kicsint
Katonásdit játszani,
Árkot, bokrot ugrani.
Elvinném én Sárikát is,
Nagyanyát is, apukát is,
Hej de mikor nem lehet!…
Arról senki sem tehet.

Tyüh pedig de szép dolog!
Örömembe táncolok,
Voltam én már másszor is,
Elmegyek még százszor is.

Jaj ha látnád Sárikám,
Milyen szép lesz a ruhám!
A kabátom, mint a hó,
Rajta pityke, ragyogó.
A nadrágom kupikék…
Isten tudja, hogy mi még!
Szép bakancs lesz lábamon,
Egy nagy bornyú hátamon,
Czifra puska vállamon…
Ugy bizony, kis angyalom!

Jaj de szép lesz majd, midőn
Játszogatunk a mezőn:
Jobbra-balra fordulunk,
Lépdegélünk, szaladunk,
Földre fekszünk hirtelen
És fölugrunk sebesen,
S egy percz alatt sorba állunk,
Várjuk: mit mond kapitányunk.
Parancsára térdelünk,
Föltartjuk a jobb kezünk,
Ujra talpra ugrosunk,
Bukdosunk és futkosunk
Egyenesen, kanyarogva,
Egy csomóba, csapatokba,
Addig-addig, hogy végtére
Rábukunk az ellenségre.
Akkor aztán van melegünk,
Rettentően veszekedünk.
Hallanád csak, Sárika,
Hogy harsog a trombita!
A dob pörög, a kard csörög,
Ágyu dörög, föld dübörög,
Mérgesen szól a sok puska,
Megszalad a csunya muszka,
A lovasság ad neki:
A pokolba kergeti,
Van is aztán örömünk,
Danolunk és nevetünk.

De egyszer csak, Sárika,
“Vigyázz!” – szól egy bácsika.
S a sok vitéz mind ugy áll,
Mint a… mint a… gyertyaszál.
Nemsokára hangzik a
Szép katona muzsika,
Parancsolják: “jobbra nézz!”
Arra néz a sok vitéz.
Tudod, ki jön, Sárika?
Hát a király bácsika!
Egy gyönyörü pej lovon
Végig vágtat a soron.
Kisérői fényesek,
Bárók, grófok, herczegek,
Nagy bajuszú katonák,
Generális bácsikák,
Tollas csákó fejükön,
Arany, ezüst mellükön.

A király most hirtelen
A sor előtt megjelen,
Dicséri a bátrakat,
Csillagokat osztogat.
Hogyha nekem ád: majd kérek
Teneked is ám egy szépet,
Megmondom, hogy jó leány vagy,
Ugye igaz, Sárikám, az?

No ne sirj hát, muczika,
Visszajön a bácsika,
Akkor megint karikázunk,
Hintókázunk, kocsikázunk,
A lugasba elbujok,
Egy kis sipot megfujok.
Megtalálsz majd nagyanyával,
Herminkával és Linkával.
Kis mise, nagy mise!
Akkor lesz még sok mese!
Holnap megy a bácsika,
Pá, pá, kedves Sárika!

Szenes Hanna: Egy perc

Elmúlt évezredeknek és az
Utánam jövendőknek határán állok,
S ifjúságom perzselő csókjával
Megcsókolom Kineret örökkévalóságod.

Én csupa láng voltam, te aki voltál.
Arcod hűvös volt, gondtalan.
Rugalmas, lágy bársonytested
Elnyúlt a hegység karjaiban.

Én most elmegyek. Visszajövek-e –
S mikor azt nem tudom.
De az örökkévalóság csókja
Égni fog az ajkamon.

Chacér Kineret (Maagan), 1941.