Erdős Sándor: Elűzve

Húzza maga után fényét,
hálni tér mára a nap.
Jótékony sötétbe rejtve
a kopott házfalakat.

Elrejti a bűnt, a szennyet
a jótékony sötétség.
Éjfekete kabátot vesz
eltemetett reménység.

Ám újra eljött a hajnal
aranykötényt véve fel,
összerezzenve a gonosz
nyüszítve letérdepel.

Igaz láthatatlan a bűn,
ám csak lekuporodott.
A nap teríti szét a fényt,
az éj továbbrobogott.

Balassi Bálint: Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni…

1
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

2
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
akar esni kétségben.

3
Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamis voltát,
ugyan szégyenli magát.

4
Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.

5
Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Vagy alázatosan, méltó haragodban
tégedet engeszteljen.

6
Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
magát Pokolra ejti.

7
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!

8
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.

9
Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.

10
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.

11
Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Azmennél több vétke néki megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
te irgalmad tündöklik.

12
No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.

13
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.

14
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
ki már megkegyelmeze.

15
Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
tusakodván ördöggel.

Arany János: Ágnes asszony

Arany János: Ágnes asszony - Piros Ildikó (Vers mindenkinek)

Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
“Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
“Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
“Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, – a sugárka
Mind belefér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrülne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

“Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

“Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vizen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: “meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

“Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

“Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

“Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

ballada, 1853.

Arany János: A hegedű

Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, –
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.

Útközben egy csárdához értek,
Vendég ivott abban temérdek,
Azaz hogy mindenféle sok
Palóc, matyó fuvarosok,
Jó alkura, még jobb hiszembe’
Tehert szállítva Debrecenbe,
Bogárhátú, széles faru
Szekereik, mint egy falu,
Oly szanaszét, rendetlenül,
Hevertek az állás körül;
Míg a lovak, mint ünnepen,
Szélt vettek a széles gyepen
S nem látszanak busúlni rajta,
Hogy valaki el -, vagy behajtja,
Vagy eltévednek és soha
Nem lesznek a matyó lova.
Ellenben a jókedvű gazdák –
Ők úgyse’ gondolnak vele:
Busúljon a ló – arra bizzák –
Hiszen elég nagy a feje;
A kancsó kézről-kézre jár,
Énekelik, hogy: isz – sza már;
Hallani zajt,
Hangos kacajt,
Szidalmat is, épűletest,
Rohadt beszédekkel vegyest.

Péternek mindez új dolog,
Szeretné látni, hallani
Kissé közelről az egészet,
És, mintha vonná valami,
A csárda felé sompolyog,
Gondolva, hogy tán csak benézhet.
Aminthogy rögtön is bement,
Urának ellenére, ki
Szelíd hangon így szólt neki:
“Ne menj be, Péter!”
Nem mondja kétszer;
De, büntetésül, hogy bement,
Hátára hegedűt teremt.

S alighogy a küszöbre lép,
Alig fordúl egyet elébb,
Midőn körötte, mint a méh,
Felzendül a garázda nép.
“Huzd rá! huzd rá!” kiáltja mind,
Dolgozván a sok itce, pint;
Az egyik a borát köti,
A másik pénzét csörgeti;
Furfangosabb elmével egy
A léces kármentőbe megy
S a fürge csaplárnét kivonja,
Szintúgy repít belé a kontya,
És táncra-billegőn a pár
Elébe áll, nótára vár.
Péter pedig csak néze szét:
Mirevaló minde beszéd?
A hegedű… az oly csodás:
Nem látja ő, de látja más.
Hiába szólt, hiába kért,
Hogy ő a nótához nem ért: –
Tűzre olaj a kifogás,
Kopasz mentség, szabadkozás.
És már nőttön-növő dühök
Miatt a házpalló dübög;
Alant a ház pallója, fent a
Béketürő mester-gerenda;
Ütés ütésre, botra bot:
Veszedelmes egy állapot!
Én nem tudom, de gondolom,
Hogy abból Péter is kapott.

Az Idvezítő ezalatt
Szép csöndesen tovább haladt,
S midőn elérte a tanitvány,
Feléje fordult, így tanitván:
“Kiváncsiság bűnnek fele,
A rossznak már nézése ront;
Ki szántszándékkal lett bolond,
Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
Józanság! a szavam, – de részeg
Ember elől én is kitérek.”

Víg legenda, 1853. április 17.

Bárd Miklós: Te tudod, Uram!

Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg – ha száll az éjjel… –
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat
Feléd sóhajtva lendít szárnyat:
Te tudod, Uram, hogy’ legyen!
Sóhajtok, meghajtom fejem,
Hol minden gyarló, minden véges,
A legjobbja is százszor vétkes,
Aki bűnt vall – aki szenved,
Ha elnyeri-é a kegyelmet?…
Te tudod, Uram.

1930.

Kosztolányi Dezső: Inferno

Szörnyű volt a pokolnak feliratja,
csak a nagy Dante írhatott olyat,
de lelkem a bűnöst mégsem siratja,
ki lenn a jégbe vérkönyűt folyat.

Nagy bánatát elfödte a nagy éjjel,
s jól tudta már, hogy ott nincsen remény,
a borzalomba lelkét szörnyű kéjjel,
haló kacajjal ásta el szegény.

Szörnyűbb, ha a menyország boltja tűn fel,
s eléd ragyog szikrás gyémánt-betűkkel
a szörnyű szó a drága ív fölött:

Nagy bánatod a hűs éj el nem oltja,
csak támolyogsz, mint a fény éji foltja
s kacag feléd hószínü ördögöd.

Madách Aladár: Óh, voltak egykor…

Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
“Csupa boldogság mostan az életünk.”
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!

Óh, jőnek olykor vad és barbár korok,
De eszme, érzés az, mi úgy háborog,
Bűnhődés a bűn, s nyíltan jár s véresen,
Nem mint most, rejtve s tisztességesen.

Ítéljük-e el a vad förgeteget,
Midőn zúgva tart szörnyű ítéletet?
Szétdúlt fedél és szétszaggatott virág
Áldás akkor, mert megújul a világ.

De most nincs eszme, nincsen nyílt küzdelem,
Hazug, bűnös kor, gyáva és szemtelen;
Meddő föld többé nem teremhet csak gazt,
Tűzzel, vassal kell újra feltörni azt.

megjelent: 1895.

Vörösmarty Mihály: A bűnös sirverse

Jó istenem volt és szép angyalom.
Amannak bíztam égi bő kegyében,
Emennek éltem földi kellemében,
S futott előlem minden fájdalom.

De ah a múlt jót mit magasztalom.
Az angyal engem, vesztésem dühében
Én elhagyám az istent s kínörvényben
S láng vészben forra éjem, nappalom.

A bűnt kiáltám; eljött s meg nem ölt,
Felhíttam a bút, eljött s meg nem ölt,
Hittomra rám jött a halál s nem ölt meg!

Ki jár e kinos élet végire?
Oh halld meg ég föld, zengd el messzire:
Az angyal könnye hullott rám, s az ölt meg.

Pest (?), 1823