Arany János: Családi kör

Arany János: Családi kör - Csuja Imre (Vers mindenkinek)

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja… s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: “Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? “Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
“Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: “Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
“Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

“Nem mese az gyermek”, – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van… a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851. április 10.

Szabó Endre: Karácsonykor

Mintha csak ma volna, úgy eszembe’ van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruháju, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
“Mikor eltemettük szegény jó apátok’,
Ilyen rút idő volt odakivül ép’.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
A két árva gyermek: kis öcsém meg én;
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén;
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derüt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szive oly hamar feled!

A karácsony-fának csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem;
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most: komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érezem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt legutolsó jó karácsonya.
Kis családjok fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
Idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm,
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakivül épen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.

Réthy László: Az én pesti családom.

A muzeum mögött négy szeglet
Határol egy területet,
Amelyen folyik napi életem
S e kis világ ma már elég nekem.

Reggel, ha szobám elhagyom
Első a sarki “Balaton”;
S ha elolvastam több lapot:
A hivatalba ballagok.

Utközben két koldusnő vár,
Mindketten rég ismernek már,
S ölükben kicsi gyerekök;
Tapsolnak mindig ha jövök.

Egyiknek ajka behasitva,
Gyöngy-fogacskáit csucsoritja,
S nekem szegény oly szépnek látszik,
Ha pufók képén öröm játszik.

Másik sarkon féllábu vén,
A kalapját nyújtja felém,
S a vak asszony kezét érintve,
Tudja, hogy én állok előtte.

S a muzeum-kertben a fákon,
Guggol a sok veréb az ágon:
Tűrve a szegény “bohém” sorsát,
S kapnak egy-két marékkal morzsát.

S így telnek lassan a napok:
Istenem, mily gazdag vagyok!
És boldog az egész napom,
Ha kenyerem megoszthatom.

Budapest, 1910. április 8.

Kosztolányi Dezső: Leány

Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
ki ittmaradtál vélem egyedül,
leányos bánat – vérszegény és halvány,
légy regemondó szebb idők felül.

A bánat: az leány. Leány: a bánat.
És lány az anyja, az öröm, a csók.
Légy mása most szép és gonosz anyádnak,
ki tégedet – és engem – elhagyott.

Letört apád szeresd. És ülj szegényes,
magányos abroszomhoz bús ebédhez,
s legyen szavad futó anyád szava.

Ártatlan álma bűnös életemnek:
vezess, vezess. És én is majd vezetlek,
mint tiszta lányát egy deres apa.

1910

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.

Úgy szeretném megmelengetni most
Az ő szívénél melengetett kézzel
A nem-sok embert, akit szeretett.
Itt most ezt a két drága gyermeket:
Testvérének gyermekeit:
Testvéremnek gyermekeit.
Be jó lett volna gyönyörködni bennük,
S egy-öleléssel fogni őket át –
Nekünk, kik szerteágazó családfán
Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

1936.

Tompa Mihály: Fecske, gólya

Téve hosszu, terhes útat
– Melyet a szél is megúnhat, –
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek…
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, – fecske, gólya!

Ülni aztán a tojáson,
Lesve, várva, hogy kivágjon;
Majd nevelni a családot,
Mely öt-hat tagból is állott,
Védeni, gondoskodni róla:
Munka volt az, fecske, gólya!

S a kicsinyek hogy kiszálltak,
Vége lőn az enyhe nyárnak:
S mig a haraszt meg nem csördűl:
Utra keltek seregestűl
No biz ezért fecske, gólya!
Ide se jöttetek volna!

Nógrádi Pap Gyula: Hegyek között

Van házad, amelynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.

Van fegyvered is s mély hangu kutyád
S elhallani kürtöd a bérceken át!

Van pince hegyedben és ó-bora láng,
Hogy kedvre deritsen olykor, ha ivánk.

És tűzhelyed őrzi gondos feleség
S játsznak körülötte pajkos kicsikék!

Oh, mért szaladoznál még kincsek után?
Áldd érte a sorsot s többet ne kívánj!

Benedek Elek: Az árvák

Egyszer az utcán sétáltam
S ottan két kis árvát láttam.
Halljátok, mint következik,
Mit mondott az idősebbik.

“Akinek van egy krajcárja,
Az árvától ne sajnálja.
Nincs kenyerünk, nincsen tejünk,
Nincs, ahol megmelegedjünk.

Árvák vagyunk: apa nélkül,
De még inkább: mama nélkül;
Nincsen apánk, nincsen mamánk,
Nincsen nekünk meleg ruhánk.

Ó, ha apa, mama élne,
Bezzeg koldulni nem kéne,
De sem apánk, de sem mamánk,
Az éjjel is majd megfagyánk.”

Meghallá ezt egy nénike,
S az árvákat hazavitte.
Szobájába bevezette,
Soha el sem eresztette.