Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
Csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
Mikor lecsúszik a takarója.
Mi már talán sohse találkozunk,
Bús vándorok, mi ketten.
De ott vagyok, mindig, mikor kiván
És ő is eljött,
Akármilyen idegent szerettem.
Lehet, hogy dús, fekete a haja,
Ilyen hajat kivánok.
S óh, jaj, az ő dús, fekete haját
Hányszor hozták el
Arcomra kócos, szőke leányok.
Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.
Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,
S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.
Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.
És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.
Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.
A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára
A vágyakat, forgatva resten.
…ó, mennyi álom, fény meg isten
Dalolt és lüktetett át rajtam!
És közben száraz lett az ajkam,
Forró és száraz, mint az este,
S a megváltás csókját kereste…
Futottam, félaléltra váltan,
Amíg a csókot megtaláltam,
Az első nyirkos, hűvös ajkat
Az első bús férfi-nyugalmat,
Az első csöndes, árva szennyet,
S könnyes szemem fölött a mennyet.
1927.
Szeretlek-e? Mit kérdezed?
Hisz lángoló érzésemet
Szememből is kinézheted.
Képed szivemben ringatom,
De üdvöm, édes angyalom,
Ki nem, ki nem dalolhatom.
Oh mert lezártad ajkamat,
S dal rajta most csak egy fakad:
Csókot ha csókkal visszaad.
Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? – a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról…
1915.
Kis méh! te a füvet, fát
S virágokat leped,
Hogy édes kelyheikből
Gyüjthessed mézedet.
Kis méh! Lidim füvet, fát
S virágokat nem lep,
Mézednél csókja mégis
Mi sokkal édesebb.
Pápa, 1841. november-december
Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset –
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.
A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjúságom!
De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.
S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem –
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,
Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…
1927.
Szálljon le az égnek
Magasságos kedve
Minden szerelemre.
Minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.
Szeressen az ég is,
Szeressen a sár is,
A kóbor bogár is.
A mi megváltásunk
Így közeleg egyre
A sok szerelemre.
A sok szerelemtől
Tisztul meg az élet
S nem lesznek cselédek.
Büszke úr, ember lesz
Minden csókos lény is,
A kóbor szegény is.
Az ingyen, forró csók
A mi álmunk álma
S szabadság világa.
Egy-egy isten lesz majd
Minden földi ember
Telve szerelemmel.
Óh, szent csók, te szent csók,
Proletárok csókja,
Vörös, égi rózsa.
Ti osztogatjátok,
Amit a Ma elvet:
Az igaz szerelmet.
S minden igaz tűznél
Dagad a mi álmunk,
A mi új világunk.
