Élet témájú versek

Vörösmarty Mihály: A szerencse változásairól

Oh ti csalárd képek, tündérek és tünemények,
Forgandó esetek, és csupa képzeletek!
Meghódol néktek minden és romlanak épek,
Általatok durvák s kőszivü földi csudák!
Ez szomorún futja inséges pályafutását
És keseregve forog élete terhe alatt.
Azt kebelére veszi a szerencse, nagyra segitti,
Végre de elvetvén utnak ereszti szegént.
Így a szerencsének prédája az emberiségnek
Nagy része: s nyomorog, majd ma veszélbe forog.
Hogyha csak ily tündér, mit az ember annyira dícsér,
E Földön, ne legyen részem azokba soha.

Székesfehérvár, 1816

Ady Endre: Megint nagy vizekre

Be szikkadt szájjal mosolygok megint,
Száraz bölcseség vén aszálya bennem:
El kell már megint nagy vizekre mennem.

Hajh, nagy vizek és sírós örömök
Örök felhőző, szent párás tájéka,
Vársz-e reám még kísértettel néha?

Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy,
Olvadó és bús üdvösségü ködben
S villámos zápor zuhog-e köröttem?

S piros csónakkal indulok megint,
Szívem a lapát az evező rúdján,
Félelem nélkül félős bajok útján.

Dacos, jaj-záró ajkat akarok,
Szivet, mely örvényt paskol újra bátran
S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.

Piros a csónak, bátor a lapát
S ha aggul, gyöngül egykori hajósa,
Tengeren pusztul, mintha ifju volna.

Ligeti Ernő: Mit is akar a hangya?

Szívem, mit mondjak néked el,
hogy tűnnek hosszú évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.

Szívem, mit mondjak néked el,
szívemben madár énekel
tejüveg gyönyörű hanggal,
mint álomban az angyal.

Szívem, mit mondjak néked el?
ha netalán kissé-érdekel
privát keserűségem,
kis lepke végtelen égen.

Szívem, mit mondjak néked el,
Mikor világok égnek el,
mit ér a gyertya lángja?
Mit is akar a hangya?

1916

Babits Mihály: San Giorgio Maggiore

Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a nyájas szerzetes vezette az utat
a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.

És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbe
kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat,
a szem kapaszkodik a harangkötelékbe
s végét nem érheti, s szédül, s ijed, kutat.

S egyszerre… fenn!… a menny gyulad ki kék világu
és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,
mely ég és víz között gyémántos fényben áll,

hol minden büszke ház uj szépséget kinál.
Lefelé, lefelé!… hamar!… a deszka koppan.
Egy perc… egy szédülés… a szív ijedve dobban.

Tóth Árpád: Himzés

Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló –

Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló!

1915.

Arany János: Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng – én megyek utánal!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre – temetőbe viszen.

1849. december 25.

Juhász Gyula: Stanza a Tiszánál

Elnézem őt, a régesrégi társat,
Ki mindig szótlan és lomhán halad,
Ó, láttam véle együtt annyi tájat
A fakó, bágyadt honi ég alatt
És elmaradtak ők, a messze tájak,
Sok régi szép és kedves elmaradt,
De ő velem van s vén tükrébe fáradt
Közönnyel nézem árva magamat
S egy idegen arc néz rám vissza onnan,
Mint bús halott orcája hűs habokban.

Bányai Kornél: Hullámok lázadása

Gyönyörű születés számomra a szépség, öleljetek
napillatos habok távol hullámai, lihegő víz,
hatalmas ritmus, mindent ringató – temess el!
nappal és éjjel, csók és sírhalom, mind megannyi hullám,
így ringatott idáig és meztelen a porban így vagyok:
időtlen kép a fákkal, mozgó vizekkel és az éggel!
Szemeimben Szaturnusz lángoló gyűrűi arany kígyók,
öreg játék diadalmas szédületében úszom, izmaim
gördülő vizekbe rontanak, arcomba hull a hullám
mely mindent tapintott és mindent tapint ami eljö:
forrás! eső! ember nedvei! könny! harmat! tengerek!
üdvözlégy szépség: árnyék életünk egyetlen villanása,
hullámos fény, testünk hártyáin dobolva lázadó,
felszállsz a sírból is, halott terekből ránk ömölsz!
Tavaszt indító öröm végtelen hullámokban fürödni,
újjászületni minden pillanatban tisztán és boldogan,
gyermekszájjal kacagni titkok között melyek riogva nyílnak
s arcunkba róják a kőből is beszélő isten vonásait.
Körös-körül tombolva él s mint mellem ring a víz, csupa csipke,
gyönggyé változik a csepp, ős dajka énekét, örök dalát
minthogyha anyám hallanám úgy zümmögi a hullám,
megcsuklik, újra támad s távolabb lázadva morcosan
a habbal esztergályozott hideg kavicsába markol,
s égig kacagva sorba csókolgatja a sikoltva táncoló
leányok rózsaszín hullámait!

Nyugat, 1925/18. szám

Somlyó Zoltán: Orgonával

Ez az, amit még akarok:
menni még egy darabon és gyalog.

Nézni a tájat, a füvet,
mikor harmattól csillog, mint az üveg.

És látni, hogy borul a fény
a külvárosi kertek ölén;

s hogy feszíti pilléreit
az összekötő vasuti híd.

A vándort, aki a rozson át
oly görnyedten cipeli magát;

a holdat, amíg a kertek alatt
oly sokatmondóan leszalad…

S este hétkor, a séta után
megsimogatni kis fehér kutyám

és nézni az ablakon át
hogy bólint az orgonaág…

Az ablakot kinyitani
s az orgonával bólintani…