Fájdalom témájú versek

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját –
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Dsida Jenő: Valami fáj

Valami fáj
és nem tudom: mi az?

Pici, fekete, bús fonál
huzódik lassan a tollam után
a fehér papírlapon,
mintha nagy fehér sebkötésemet
bogoznám ide mindörökre
szomorú, tartós fekete fonállal.

A seb a múlté,
sajogva tűnt el a kötés alatt
és ráborultak ezek a betűk
és ezek a dalok
és egyebek.

Lássátok: most már kacagok
és csókolózom veletek!

Nagybánya, 1924. november

Ady Endre: Ősz felé

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt…

Tompa Mihály: Gyógyulás

Megsebheté s földúlta szívem
Sok veszteség, sok fájdalom;
Az élet is gyötrelmes, únott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik…!
De késve jő a csendes est, –
Mi tart, hogy önként menj eléje?
Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:
Hajítsd el a tőrt – küzdj s remélj!
Csak gyáva hal meg; – élni: inger
Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával
Várd az időt, az éveket:
Midőn ismét békét nyer a sziv,
S a vérező seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog…

És én maradtam, – küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
– S még mindig hordom a sebet!

Petőfi Sándor: Megy a juhász a szamáron…

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

Ady Endre: Kató a misén

Ady Endre: Kató a misén - Piros Ildikó (Vers mindenkinek)

Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
“Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben.”
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a bethlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.

Reményik Sándor: Már nem fáj más…

Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.

Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.

Reményik Sándor: Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
Hogy minden egész, – minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, –
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra…

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

Arany János: A vígasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse’ bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol…
Elég, ha nekem világol.